Az éjszakának hála zsibbadtan ébredtem. A jó hangulatomra az időjárás is rájátszott. Borús volt az ég és úgy tűnt hamarosan esni fog. Még téli szünet volt, ami jó mert későn kelhettem és nem kellett suliba mennem. Bár ha mentem volna, akkor most láthatnám halhatnám vagy bármi. Bekapcsoltam gépem, de nem jött üzenet, ahogy mobilomra se. A hangulat elégé depressziós volt. Az idő, én és persze egyedül voltam a hatalmas házba. Bekapcsoltam a rádiót és neki álltam a reggeli készítésnek. Tojásrántotta és narancs dzsúsz. Egyszerűen semmihez nem volt kedvem. Neki álltam olvasni, befejeztem, festeni akartam vagy rajzolni, de nem jött az ihlet. Gondoltam nézek valami filmet de miután vagy húsz percig vakon bámultam a tv és rádöbbentem hogy fogalmam sincs mi történt eddig. Egyszerűen kinyomtam. Az ablakhoz sétáltam és hosszú percekig bámultam ki az ablakon. A házunk mögött egy hatalmas rét volt amit körülölelt az erdő. Felöltöztem, felkaptam magamra a kabátom és a téli cuccaim. Elmentem hát sétálni. Az erdő lenyűgöző volt és eszembe jutott mikor először voltam itt. Vagyis úgy igazából voltam itt, mikor körbejártam az egész mezőt. Akkor is tél volt, akkor is Január és akkor is egyedül voltam és fáztam. Igaz hogy vastagon felöltöztem de fújt szél és eleredt az eső. Pont mint most. Valamiért ez a hely szörnyű depresszív hatással van rám. Bár az is lehet hogy csak akkor látogatok ide ha szomorú vagyok. Tavaly egy kicsit kibuktam és egyszerűen nem tudtam kiben bízzak, nem volt kinek a vállán sírni és hát nem akartam hazamenni. Ezért eljöttem ide, az erdőbe a mezőre és itt sírtam magam ki. Megnyugtat. Pontosan emlékszem mikor a mező közepéhez értem megálltam. Ekkor megállt a szél az eső és fülsüketítő csend borult rám. Voltak, vannak és lesznek rossz napok, ahogy jók is. Ez az élet. Minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Ahogy sétáltam a latyakos talajon és hallgattam ahogy kabátomra esnek az esőcseppek belegondoltam abba hogy akkor mennyire rossz volt és hogy most mennyire jó. Mert most vannak barátaim, igaz barátaim, hat is. Tifany, Carmen, Caren, Chelsea, Vanessa és Naomi. Ők tényleg igaziak. Írtak ma is nekem, én pedig nem válaszoltam csak sajnáltattam magam William miatt. Hogy el-e akartam menni a mező közepére? IGEN. Féltem-e attól hogy ha elmegyek oda és nem történik semmi akkor az egész csak véletlennek nyilvánítom és elveszíti a hely a misztikusságát a szememben? IGEN. Végül is mivel kezdett intenzívebben esni visszafordultam és hazajöttem. Apu előtt pár perccel értem haza. Megkérdezte hogy telt a tegnap és ma. Lezártam egy egész nap olvastam és filmeztemmel a vizes hajam meg egy most zuhanyoztammal. Aztán mivel egész éjjel szinte nem aludt elment aludni. Én meg benyomtam a gépem hogy válaszoljak. William írt. Szám mosolyra húzódott mikor elolvastam hogy elromlott a telefonja és hogy megy újat venni és szeretné ha elmennék vele segíteni választani. A lányoknak visszaírtam egy majd este skypot és írtam Williamnek hogy örömmel elmegyek. Bekapcsolva hagytam a netet és konyhába mentem. Kirángattam a barna konyhabútorból a szakácskönyveket és nekiálltam főzni. Időközben ingáztam a konyha és a szobám között. William írt hogy értem jön, de én erősen tiltakoztam és azt mondtam elmegyek busszal vagy vonattal. Megbeszéltük hogy három körül találkozunk. Nagyon kevés időm volt. Ezért igyekeztem az ebédel amit sikeresen kész lett. Nos volt egy órám elkészülni, jól akartam kinézni. Először lezuhanyoztam fogat mostam majd sminkelni álltam neki. Natúr smink, semmi kihívó. Hajam kivasaltam és jött a ruha dilemma. Legalább háromszor átvettem a pólóm végül találtam olyat amelyben kevésbé tűnök laposnak. Oké, idő volt, mennem kellett hogy elérjem a vonatot. Írtam apunak egy cetlit hogy városba mentem. Minden nap megyek városba, nincs mitől féltenie. Vagyis van, de a sorsot úgyse mi írjuk elvégre is. Amint kiléptem az ajtón szembe találtam magam a metálfényű Audi benzel, meg persze Williamel.
- Szia, mondtam hogy vonattal elmegyek.
- Szia, igen tudom hercegnőm. –Mosolygott rám és a szemei…lehetséges hogy sokkalta szebbek mint emlékezetembe?
- Akkor?- Próbáltam dühöt imitálni. Hát színésznő se leszek.
- Hiányoztál. – Nyomott egy puszit a homlokomra.
- Te is nekem. – Öleltem át. Imádom megölelni és megőrjít az illata.
- Tudom. Láttam az smst.
- Túlzás volt?- Kínos mosolyra húztam a szám.
- Egyáltalán nem.
- Nem?
- Ahhoz képest amiket én csináltam régebben.
Kinyitotta az ajtót majd miután beszálltam becsukta. Miután beült elkezdtem faggatni.
- Szóval?
- Csináltam hülyeségeket is. Nagyon nagy hülyeségeket. Egyszer majdnem fel is jelentettek.
- Kíváncsi vagyok.
- Én meg arra a fiúra.
- Szóval kiskoromban odáig voltam egy lányért, hosszú szőke eperillatú haja volt.
- Hány éves voltál?
- Nyolc azt hiszem.
- És összejött?
- Nem. – Kuncogott édesen.
- És mi is volt a hülyeség?
- Az már később volt.
- Mit csináltál?
- Kiraktam szív alakba mécseseket és meggyújtottam.
- Ez romantikus.
- Nos ilyen például nem történt.
- Mi? Ez komoly?
- Sajnálom.
- Szóval akkor mit is tettél?
2015. március 16., hétfő
2015. március 7., szombat
19. Kétségek
- Elit?
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
- Biztos erről akarsz beszélni?
- Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
- Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for. Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
- Biztos erről akarsz beszélni?
- Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
- Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for. Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.
2015. március 3., kedd
18. Egy másik oldal
Nem akarom tudni hogy mi lett volna ha William nem lép közbe. A férfi felemelte a kezét, ütni készült. Az étterem kicsi volt ezért még az ütés előtt odaért William, elkapta a férfi kezét, megszorította majd erősen tartotta hogy a férfi véletlenül se tudjon ütni. Megfordult és dühösen méregette a fiút. Volt egy kisebb nem túl szép és nem túl kellemes vitájuk. Nem tudtam hogy mitévő legyek. Isabella a telefon után kapott. Azt hiszem a rendőröket hívta. Annyira féltem, nem akartam hogy baja essen Williamnek és segíteni szerettem volna a nőnek. Én is oda mentem, akkor jó ötletnek tűnt. Megkérdeztem hogy jól e van a nő aztán a férfi belém kötött szintén nem kedves szavakkal. William meg akart védeni de nem hagytam. Elvégre megtudom magam védeni. Simán beolvastam a férfinak. A férfi erősen megragadott. Na igen, ekkor jöttem rá hogy mégse tudom magam megvédeni. Aztán az események annyira gyorsan történtek. A férfi elengedett aztán behúzott egyet Williamnek. Williamnek felszakadt a szája és vérezni kezdett. Kezével a szájához kapott majd elnevette magát. Visszaütött. Erősebb volt mint a férfi aki az ütéstől hátraesett. A törött tányérok fülsüketítően nagyot reccsentek a kis étterembe. A barna faasztal darabokra törött. William a pólójánál fogva felhúzta a férfit majd fenyegetően azt mondta: „Meg ne próbálj még egyszer kezet emelni egy nőre! Féreg!” A férfi félájultan feküdt majd ekkor ért ki a szakács. Hangosan felkiáltott.
- Mégis mi folyik itt? William?
- Nagyon sajnálom Peter.
- Mi? És hogy?- nézett döbbenten a szakács és tekintetét kapkodta a részeg férfi, a zokogó nő, William, Isabella és köztem. Ekkor érkeztek meg a rendőrök.. A nő beszélt a rendőrökkel és elmondta hogy gyakran bántalmazza őt a férfi és hogy gyereket vár. William bemutatott Peternek. A nőt és a férfit is elvitték a rendőrök. Az előbbit valószínűleg haza az utóbbit az őrsre. William bement a férfimosdóba hogy lemossa a vért az arcáról én addig segítettem összesöpörni a törött tányérokat Isabellának. Közben mesélt nekem Williamről, hogy nagyon ritkán látja már és hogy úgy szereti mint a saját fiát. Aztán elmesélte hogy nagyon sokat vigyázott rá gyerekkorában. Nem értettem semmit. Isabella megköszönte a segítséget. William ki akarta fizetni a vacsorát és a károkat, de Isabella nem engedte. Végül az asztalon hagyta a jóval több pénzt mint amennyit elfogyasztottunk és mint amennyit ért a faasztal. Felvettük a kabátjainkat és megköszöntük a finom vacsorát. Isabella és Peter barátságosan ránk mosolygott majd jó éjszakát kívántak. Elköszöntünk majd William kitárta előttem az ajtót. Megcsapott a hideg levegő. Hát igen, idő közben teljesen besötétedett és a hőmérséklet is jó sokat esett. Telihold volt. A hatalmas hold megvilágított bennünket, na meg persze a lámpák fénye. Mindketten beszálltunk az autóba. William bekapcsolta a fűtést majd felém fordult. Megérintettem arcát majd a sebére néztem.
- Fáj?
- Nem. –elmosolyodott.
Nem tudtam megállni úgy éreztem muszáj megölelnem. Így hát megöleltem és finoman egy puszit nyomtam az arcára. Gyengéd csókot nyomtam a fülére majd bele suttogtam hogy köszönöm. Halványan biccentett. - Sajnálom.
- Mégis mit?- néztem rá kérdőn.
- Hogy látnod kellett ezt az oldalamat is.
- Megvédtél egy nőt.
- És közben bántottam valakit.
- Megérdemelte.
- Nem akartam hogy így alakuljon ez az este.
- Hidd el hogy jó volt, nekem tetszett. –mosolyogtam rá bíztatóan.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Az egész utat végig beszéltük. - Miért olyan különleges ez az étterem?
- Itt töltöttem a legjobb szülinapom.
- Hányadik volt?
- A tizedik.
- Mi történet? - Abban az évben váltak el a szüleim. És abban az évben halt meg a…- nem folytatta csak rám nézett. Nem is kellet folytatnia, mert tudtam a mondat végét.
- Ha nem szeretnél nem kell róla beszélned.
- Nem, nem. Semmi gond. - mosolygott bíztatóan. - A szüleim… ők nagyon sokat veszekedtek. Mindenen. Aztán a szülinapomra egy bulit terveztem. Csomó ember, akiket nem is ismertem. Aztán kultúráltan unatkoztam végig. A szüleim aznap is összevesztek. Anyu összepakolta a cuccainkat és elvitt. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam semmit. Órákig autókáztunk a semmibe. Mégis ez volt a legjobb szülinapom. Az utolsó…vele. A sok autókázástól megéheztünk. Ekkor megálltunk ebben az étteremben. Isabella anyum régi barátnője volt. Tíz éves korom óta ő nevelt. New Castlebe költözött és itt hagyta az éttermet. New Castlebe vállalt munkát apum cégénél, mint takarítónő. Esténként takarította az irodát. Roppant okos és figyelmes nő volt. Érezte hogy valami nem stimmelt apum egyik kollegájával, ezért rajta tartotta a szemét. Apum cégénél folyamatosan tűntek el kisebb nagyobb összegek. Isabella megszállotta lett az ügynek és megfogadta hogy leleplezi a férfit. Figyelte a hívásait, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit és bizonyítékokat gyűjtött. Ismerte apámat, ezért csak akkor lépett amikor elegendő bizonyítéka volt. Egy valamire viszont nem számított, –arca elkomorult. –arra hogy a férfi is figyeli őt. A férfi tudta mikor fogja a nő elmondani, ezért mindenképpen megakarta akadályozni. A férfi se számított pár dologra, az egyik a rendőrség a másik pedig én voltam. Isabella észrevette hogy a férfi autója parkol a lakása előtt, azért hívta a rendőrséget. Én viszont gyorsabb voltam mint a rendőrség. Nem tudtam arról hogy apum találkozni tervezett Isabellával, csak azt tudtam hogy nem lesz itthon, én unatkoztam és gondoltam átmegyek Isabellához. Pont időbe érkeztem. Mikor beléptem az ajtón megrémültem. A férfi Isabellát fenyegette és fújtogatta. A pasi egy elmebeteg volt. Segíteni akartam és próbáltam is, de tíz éves voltam túl kicsi, túl gyenge. Verni kezdtem, rángattam és a lábát rugdostam. A férfi elengedte Isabellát aki a földre zuhant. Felém fordult. A nézésében volt valami…kegyetlen. Nem tisztelt se nőt se gyereket. Abban a pillanatban tudtam hogy soha nem fogok ilyenné válni. A férfi csúnyán elbánt velem, kórházban tértem magamhoz. Az egész annyira zavaros. A történet vége hogy a férfi börtönbe kerül, Isabella visszament dolgozni az étterembe és hozzáment Peterhez, ami engem illet egy gyengébb agyrázkódással megúsztam. Önvédelem órákra jártam minden szombaton és azóta apám és én is megválogatjuk hogy kivel állunk szóba. Talán ezért vagyok ennyire…
- Nagyon sajnálom Peter.
- Mi? És hogy?- nézett döbbenten a szakács és tekintetét kapkodta a részeg férfi, a zokogó nő, William, Isabella és köztem. Ekkor érkeztek meg a rendőrök.. A nő beszélt a rendőrökkel és elmondta hogy gyakran bántalmazza őt a férfi és hogy gyereket vár. William bemutatott Peternek. A nőt és a férfit is elvitték a rendőrök. Az előbbit valószínűleg haza az utóbbit az őrsre. William bement a férfimosdóba hogy lemossa a vért az arcáról én addig segítettem összesöpörni a törött tányérokat Isabellának. Közben mesélt nekem Williamről, hogy nagyon ritkán látja már és hogy úgy szereti mint a saját fiát. Aztán elmesélte hogy nagyon sokat vigyázott rá gyerekkorában. Nem értettem semmit. Isabella megköszönte a segítséget. William ki akarta fizetni a vacsorát és a károkat, de Isabella nem engedte. Végül az asztalon hagyta a jóval több pénzt mint amennyit elfogyasztottunk és mint amennyit ért a faasztal. Felvettük a kabátjainkat és megköszöntük a finom vacsorát. Isabella és Peter barátságosan ránk mosolygott majd jó éjszakát kívántak. Elköszöntünk majd William kitárta előttem az ajtót. Megcsapott a hideg levegő. Hát igen, idő közben teljesen besötétedett és a hőmérséklet is jó sokat esett. Telihold volt. A hatalmas hold megvilágított bennünket, na meg persze a lámpák fénye. Mindketten beszálltunk az autóba. William bekapcsolta a fűtést majd felém fordult. Megérintettem arcát majd a sebére néztem.
- Fáj?
- Nem. –elmosolyodott.
Nem tudtam megállni úgy éreztem muszáj megölelnem. Így hát megöleltem és finoman egy puszit nyomtam az arcára. Gyengéd csókot nyomtam a fülére majd bele suttogtam hogy köszönöm. Halványan biccentett. - Sajnálom.
- Mégis mit?- néztem rá kérdőn.
- Hogy látnod kellett ezt az oldalamat is.
- Megvédtél egy nőt.
- És közben bántottam valakit.
- Megérdemelte.
- Nem akartam hogy így alakuljon ez az este.
- Hidd el hogy jó volt, nekem tetszett. –mosolyogtam rá bíztatóan.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Az egész utat végig beszéltük. - Miért olyan különleges ez az étterem?
- Itt töltöttem a legjobb szülinapom.
- Hányadik volt?
- A tizedik.
- Mi történet? - Abban az évben váltak el a szüleim. És abban az évben halt meg a…- nem folytatta csak rám nézett. Nem is kellet folytatnia, mert tudtam a mondat végét.
- Ha nem szeretnél nem kell róla beszélned.
- Nem, nem. Semmi gond. - mosolygott bíztatóan. - A szüleim… ők nagyon sokat veszekedtek. Mindenen. Aztán a szülinapomra egy bulit terveztem. Csomó ember, akiket nem is ismertem. Aztán kultúráltan unatkoztam végig. A szüleim aznap is összevesztek. Anyu összepakolta a cuccainkat és elvitt. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam semmit. Órákig autókáztunk a semmibe. Mégis ez volt a legjobb szülinapom. Az utolsó…vele. A sok autókázástól megéheztünk. Ekkor megálltunk ebben az étteremben. Isabella anyum régi barátnője volt. Tíz éves korom óta ő nevelt. New Castlebe költözött és itt hagyta az éttermet. New Castlebe vállalt munkát apum cégénél, mint takarítónő. Esténként takarította az irodát. Roppant okos és figyelmes nő volt. Érezte hogy valami nem stimmelt apum egyik kollegájával, ezért rajta tartotta a szemét. Apum cégénél folyamatosan tűntek el kisebb nagyobb összegek. Isabella megszállotta lett az ügynek és megfogadta hogy leleplezi a férfit. Figyelte a hívásait, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit és bizonyítékokat gyűjtött. Ismerte apámat, ezért csak akkor lépett amikor elegendő bizonyítéka volt. Egy valamire viszont nem számított, –arca elkomorult. –arra hogy a férfi is figyeli őt. A férfi tudta mikor fogja a nő elmondani, ezért mindenképpen megakarta akadályozni. A férfi se számított pár dologra, az egyik a rendőrség a másik pedig én voltam. Isabella észrevette hogy a férfi autója parkol a lakása előtt, azért hívta a rendőrséget. Én viszont gyorsabb voltam mint a rendőrség. Nem tudtam arról hogy apum találkozni tervezett Isabellával, csak azt tudtam hogy nem lesz itthon, én unatkoztam és gondoltam átmegyek Isabellához. Pont időbe érkeztem. Mikor beléptem az ajtón megrémültem. A férfi Isabellát fenyegette és fújtogatta. A pasi egy elmebeteg volt. Segíteni akartam és próbáltam is, de tíz éves voltam túl kicsi, túl gyenge. Verni kezdtem, rángattam és a lábát rugdostam. A férfi elengedte Isabellát aki a földre zuhant. Felém fordult. A nézésében volt valami…kegyetlen. Nem tisztelt se nőt se gyereket. Abban a pillanatban tudtam hogy soha nem fogok ilyenné válni. A férfi csúnyán elbánt velem, kórházban tértem magamhoz. Az egész annyira zavaros. A történet vége hogy a férfi börtönbe kerül, Isabella visszament dolgozni az étterembe és hozzáment Peterhez, ami engem illet egy gyengébb agyrázkódással megúsztam. Önvédelem órákra jártam minden szombaton és azóta apám és én is megválogatjuk hogy kivel állunk szóba. Talán ezért vagyok ennyire…
2015. március 2., hétfő
17. Kezdődhet a balhé
Az ismerkedés után Isabella elment és a többi vendéggel foglalkozott. Rajtunk kívül még két asztalnál voltak. Egy idős házaspár és egy fiatalabb házaspár. A fiatalok mohón falták a vacsorájukat. Látszólag siettek. A nőnek hidrogén szőkére volt festve a haja és pimaszul rövid szoknya volt rajta. Talán nem voltak házasok, talán csak… üdvözlet az életben. Rohanó, zűrös, rossz volt az egész… úgy ahogy volt. Viszont az idős házaspár, na igen ők aztán tudtak élni. Öröm volt csak rájuk nézni. Szemmel láthatólag ők nem siettek, nem rohantak, csak élvezték minden falatát az ételnek és minden percét az estének. Kellemesen beszélgettek. Az idős hölgy időnként felnevetett és halk kacaja bejárta a terem minden zugát. A régi lemezlejátszóból régi, lassú romantikus számokat játszott. Megtippelni se tudom hogy mi lehetett. Nem igazán vagyok nagy zenerajongó. A régebbi nótákat meg abszolút nem ismerem.
Minden olyan volt mintha a múltban lennék, egy olyan múltban ahol még nem is léteztem. Egy olyan múltban voltam ami nem az enyém. Részese voltam valaminek, ami talán nem is volt. Ilyen és hasonló gondolatokon kattogott az agyam amikor a világ legédesebb tizennyolc évese ült velem szembe. Ő csak nézett és halványan mosolygott. Nem szólalt meg. Nem is kellett. Mi szavak nélkül is megértettük egymást. A fejemmel az idős házaspár felé biccentettem.
-Így képeled a életed? Ötven év múlva?
- Te nem?
- Nem tudom, nem igazán szoktam tervezgetni.
- Miért?
- Mert gyakran változnak a dolgok.
- Szóval élsz a mának típus vagy?
- Nem! Csak… ez bonyolult. Na és te?
- Hát, én mindent megtervezek a jövőt illetően.
- Mindent?
- Igen.
Mindketten felnevettünk. - Szóval ez azt jelenti hogy tervbe voltam?
- Ez azt jelenti hogy November 21.-én én is megláttam benned valamit. Tudod amikor a látószögembe léptél és ahogy elhaladtál mellettem a kockás inged meglibbent és a napon úgy fénylett a hajad és a …- mondtam gúnyosan és áradoztam míg röhögve közbe nem szólt.
- Jólvan fejezd be.
- Befejeztem.
És ekkor hozta meg Isabella a vacsoránk. Mosolyogva elénk tette és jó étvágyat kívánt. - Oké, ne mond hogy te nem szeretnéd ezt. - néztem az idős házaspár felé. Az egész vacsora alatt fogták egymás kezét.
- Nem is tudom… nem lenne rossz. Csak vannak dolgok amiket biztosan tudhatsz és így nem érhet csalódás. De a szerelem az örök bizonytalanság, ha nem hiszed el nem csalódhatsz.
- Szóval a csalódástól félsz.
- Lehet.
Villájára csavarta a tésztát majd bekapta. Látszott rajta hogy ő ennyivel lezárta a témát és én nem akartam erőltetni. Na most már tudom miért szereti William annyira ezt a helyet. A spagetti eszméletlenül finom volt. A fiatal pár úgy fest mégsem sietett. A férfi már megszámlálhatatlanabb mennyiségű alkoholt fogyasztotta. Szerettem volna inkább nem látni ahogy a nővel bánik. Az idős házaspár távozott elsőként. Aztán kezdetét vette a balhé. A nő karját erősen megragadta a férfi és ráncigálni kezdte. A nő ellenkezett. Félt a férfitól, megértem… A részeg férfi bűzlött az alkoholtól és nem túl kedves jelzőket vágott a nő fejéhez. Döbbenten néztem a jelenetet. A fülemben éreztem a szívverésem. Nagyon sajnáltam a nőt, de esélyem se lett volna megvédeni. Tehetetlennek éreztem magam. A férfi hatalmasat rántott az alacsony, vékony nőn aki a földre zuhant. A férfi hajánál fogva rángatta fel a zokogó nőt a földről.
- Te nem?
- Nem tudom, nem igazán szoktam tervezgetni.
- Miért?
- Mert gyakran változnak a dolgok.
- Szóval élsz a mának típus vagy?
- Nem! Csak… ez bonyolult. Na és te?
- Hát, én mindent megtervezek a jövőt illetően.
- Mindent?
- Igen.
Mindketten felnevettünk. - Szóval ez azt jelenti hogy tervbe voltam?
- Ez azt jelenti hogy November 21.-én én is megláttam benned valamit. Tudod amikor a látószögembe léptél és ahogy elhaladtál mellettem a kockás inged meglibbent és a napon úgy fénylett a hajad és a …- mondtam gúnyosan és áradoztam míg röhögve közbe nem szólt.
- Jólvan fejezd be.
- Befejeztem.
És ekkor hozta meg Isabella a vacsoránk. Mosolyogva elénk tette és jó étvágyat kívánt. - Oké, ne mond hogy te nem szeretnéd ezt. - néztem az idős házaspár felé. Az egész vacsora alatt fogták egymás kezét.
- Nem is tudom… nem lenne rossz. Csak vannak dolgok amiket biztosan tudhatsz és így nem érhet csalódás. De a szerelem az örök bizonytalanság, ha nem hiszed el nem csalódhatsz.
- Szóval a csalódástól félsz.
- Lehet.
Villájára csavarta a tésztát majd bekapta. Látszott rajta hogy ő ennyivel lezárta a témát és én nem akartam erőltetni. Na most már tudom miért szereti William annyira ezt a helyet. A spagetti eszméletlenül finom volt. A fiatal pár úgy fest mégsem sietett. A férfi már megszámlálhatatlanabb mennyiségű alkoholt fogyasztotta. Szerettem volna inkább nem látni ahogy a nővel bánik. Az idős házaspár távozott elsőként. Aztán kezdetét vette a balhé. A nő karját erősen megragadta a férfi és ráncigálni kezdte. A nő ellenkezett. Félt a férfitól, megértem… A részeg férfi bűzlött az alkoholtól és nem túl kedves jelzőket vágott a nő fejéhez. Döbbenten néztem a jelenetet. A fülemben éreztem a szívverésem. Nagyon sajnáltam a nőt, de esélyem se lett volna megvédeni. Tehetetlennek éreztem magam. A férfi hatalmasat rántott az alacsony, vékony nőn aki a földre zuhant. A férfi hajánál fogva rángatta fel a zokogó nőt a földről.
2015. február 28., szombat
16. Csak az igazat
- Szóval hol is vagyunk?
- Az titok.
- Nem árulsz el semmit?
- Ez a kedvenc éttermem. Ez elég?
- Szóval nagyjából két órát utaztunk hogy együnk?
- Te… csaj.
- Most mivan?
- Sose jó nekik semmi.
- Nem igaz, vagyis… néha.
Az étterem ajtaja előtt megálltunk. Nem volt elegáns. Egyszerű volt, ez volt az ami nagyon meglepett. Felém fordult és melyen a szemembe nézett. - Nem vagyok szent, követek el hibákat és bántok meg embereket. - mélyen a szemembe nézett majd folytatta. – Veled kapcsolatban nagyot hibáztam. Tudod az a történet hogy nem tudom ki vagy… kamu az egész. November 21.-én. Akkor igazán felfigyeltem rád. Amikor ott álltál és várakoztál a multimédia terem előtt. Ahogy ott álltál… és ahogy a szemembe néztél. Én láttam…
-Mit?
- Hogy megbántalak. – vett egy mély lélegzetet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom… mindent. De most menjünk be mielőtt megfagysz. Hát igazat megvallva tényleg hideg volt, nagyon hideg és úgy éreztem hosszú lesz az este. Az étterembe belépve megcsapott a levegő, ahogy sejtettem nem volt semmi puccos, előkelő hely. Az asztalokon piros kockás terítő volt és virág. Kicsit amolyan westend hangulata volt ennek, vicces és vidám. A bárpult mögött egy idős pincérnő állt. Barátságosan üdvözölt majd egy asztal asztalhoz vezetett minket. Levettem a kabátom. William kihúzta a székem majd miután ráültem gyengéden az asztalhoz tolt. 100% úriember, eddig. Szintén levette a kabátját és karján felhajtotta az ingje ujját. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
-Szóval? Akkor tiszta lappal kezdjük?
- Nem. Hibáztam te pedig megbocsájtottál.
- Ígérj meg valamit.
- Bármit. Illetve majdnem bármit.
- Mindig őszinte leszel és nem versz át.
- Ezt megígérhetem.
- És mi az amit nem?
- Őszinteséget akartál. A kérdés csak az hogy szeretnéd-e hallani még akkor is ha nem az lesz amire vágysz. – kissé megrémültem, de szerettem volna tudni hányadán állunk. Arca elkomorodott és egy izom megrándult a halántékán. - Alapjába véve nem hiszek a szerelemben. Az örökké együtt. Mindennél jobban szeretlekben. Pár hónap és elmegyek… egyetemre. Ezért nem is akartam eleinte. Valami volt ami megfogott benned, nem tagadom. De féltem hogy megbánthatlak. Aztán a téli szünet alatt sokat gondolkodtam és nem érdekel hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. Fél évünk van, együtt, ha azt kibírjuk akkor a távkapcsolat se lehet akadály. Úgy értem nem kell túlerőltetni a dolgokat. Ha működik akkor működni fog úgy is ha maximum a hétvégéket töltjük együtt. Ha nem akkor meg nem. Legalább fogok rágódni azon hogy mi lett volna ha. - Huh. Nem erre számítottam az igaz, de legalább most már tudom hogy őszinte vagy. Ekkor a pincérnő jött oda hozzánk hogy sikerült-e választanunk. Még bele se néztem az étlapba ezért gyorsan kinyitottam hogy az első kaja aminek a nevét elolvasom kimondom.
-Nekem spagetti lesz és kóla.
- Szintén. –szólalt meg végül.
- Szóval akkor két spagetti és két kóla. William annyira hiányoztál. Olyan rég voltál már itt. Remélem minden rendben van veletek.
- De illetlen vagyok. –pattant fel William. – Blair, bemutatom Isabellát az én régi, kedves ismerősöm. Isabella neked meg bemutatom Blairt, a barátnőm.
A nő szorosan átölelt és két puszit nyomott arcomra. Nem éreztem úgy mintha étterembe lennék, nem feszengtem tovább. Barátnő hmm… ezt még szoknom kell. Végül is tetszik az ötlet.
- Az titok.
- Nem árulsz el semmit?
- Ez a kedvenc éttermem. Ez elég?
- Szóval nagyjából két órát utaztunk hogy együnk?
- Te… csaj.
- Most mivan?
- Sose jó nekik semmi.
- Nem igaz, vagyis… néha.
Az étterem ajtaja előtt megálltunk. Nem volt elegáns. Egyszerű volt, ez volt az ami nagyon meglepett. Felém fordult és melyen a szemembe nézett. - Nem vagyok szent, követek el hibákat és bántok meg embereket. - mélyen a szemembe nézett majd folytatta. – Veled kapcsolatban nagyot hibáztam. Tudod az a történet hogy nem tudom ki vagy… kamu az egész. November 21.-én. Akkor igazán felfigyeltem rád. Amikor ott álltál és várakoztál a multimédia terem előtt. Ahogy ott álltál… és ahogy a szemembe néztél. Én láttam…
-Mit?
- Hogy megbántalak. – vett egy mély lélegzetet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom… mindent. De most menjünk be mielőtt megfagysz. Hát igazat megvallva tényleg hideg volt, nagyon hideg és úgy éreztem hosszú lesz az este. Az étterembe belépve megcsapott a levegő, ahogy sejtettem nem volt semmi puccos, előkelő hely. Az asztalokon piros kockás terítő volt és virág. Kicsit amolyan westend hangulata volt ennek, vicces és vidám. A bárpult mögött egy idős pincérnő állt. Barátságosan üdvözölt majd egy asztal asztalhoz vezetett minket. Levettem a kabátom. William kihúzta a székem majd miután ráültem gyengéden az asztalhoz tolt. 100% úriember, eddig. Szintén levette a kabátját és karján felhajtotta az ingje ujját. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
-Szóval? Akkor tiszta lappal kezdjük?
- Nem. Hibáztam te pedig megbocsájtottál.
- Ígérj meg valamit.
- Bármit. Illetve majdnem bármit.
- Mindig őszinte leszel és nem versz át.
- Ezt megígérhetem.
- És mi az amit nem?
- Őszinteséget akartál. A kérdés csak az hogy szeretnéd-e hallani még akkor is ha nem az lesz amire vágysz. – kissé megrémültem, de szerettem volna tudni hányadán állunk. Arca elkomorodott és egy izom megrándult a halántékán. - Alapjába véve nem hiszek a szerelemben. Az örökké együtt. Mindennél jobban szeretlekben. Pár hónap és elmegyek… egyetemre. Ezért nem is akartam eleinte. Valami volt ami megfogott benned, nem tagadom. De féltem hogy megbánthatlak. Aztán a téli szünet alatt sokat gondolkodtam és nem érdekel hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. Fél évünk van, együtt, ha azt kibírjuk akkor a távkapcsolat se lehet akadály. Úgy értem nem kell túlerőltetni a dolgokat. Ha működik akkor működni fog úgy is ha maximum a hétvégéket töltjük együtt. Ha nem akkor meg nem. Legalább fogok rágódni azon hogy mi lett volna ha. - Huh. Nem erre számítottam az igaz, de legalább most már tudom hogy őszinte vagy. Ekkor a pincérnő jött oda hozzánk hogy sikerült-e választanunk. Még bele se néztem az étlapba ezért gyorsan kinyitottam hogy az első kaja aminek a nevét elolvasom kimondom.
-Nekem spagetti lesz és kóla.
- Szintén. –szólalt meg végül.
- Szóval akkor két spagetti és két kóla. William annyira hiányoztál. Olyan rég voltál már itt. Remélem minden rendben van veletek.
- De illetlen vagyok. –pattant fel William. – Blair, bemutatom Isabellát az én régi, kedves ismerősöm. Isabella neked meg bemutatom Blairt, a barátnőm.
A nő szorosan átölelt és két puszit nyomott arcomra. Nem éreztem úgy mintha étterembe lennék, nem feszengtem tovább. Barátnő hmm… ezt még szoknom kell. Végül is tetszik az ötlet.
15. Somewhere only we know...
Zavartan lesütöttem szemem és a földet pásztáztam. Pár pillanatig gondolkodtam majd beültem a kocsiba. Elment mellettem, köszönés nélkül. Pedig jó barátok voltunk. Majdnem egy hónapja vesztünk össze. Nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez és mikor elmondtam neki mindent amit éreztem, vagyis még mindig érzek valamit, de ezt magamnak se merem bevallani, simán csak lezárta egy leszarommal. Ez szíven ütött. Éljen a jólneveltség. William becsukta az ajtót nekem. Pár pillantást még vetett Ianre, aki tovább sétált a késő délutáni napfényben. Beszállt mellém, a kormány mögé. Lazán elfordította a kulcsot az metál ezüst Audi Benzben. Az autó finoman felhörgött ő pedig felém fordult. Ő nagyon tapintatos és tudott olvasni bennem. Nem, nem akartam beszélni Ianről és ő ezt pontosan tudta. Nem kérdezett róla csak megjegyezte hogy csinos vagyok, lehajtotta a napellenzőt és rálépett a gázra. Mondtam már hogy mennyire jól nézett ki ebben a Januári fagyos késő délutánban? Enyhén göndör halványbarna fürtjein megcsillant a napfény. A szempilláin a napsugarak erőltetett fénye táncot járt és persze a zöld szemei. Igen, ő az én hercegem. Annyira elképzelhetetlennek tűnt hogy ott üljön mellettem, pedig ott ült. Ő vezetett én pedig csak figyeltem. A ruhája szokásos volt, vagyis ő mindig kissé elegánsan öltözik. Fekete szövetkabát volt rajta, barna gatya és kék ing. Tipikus William viselet. És a tipikus illata aminek nem tudtam ellenállni. Te szent ég ne bámuld már! A kelleténél kissé tovább időzött el rajta a tekintetem. Pontosan olyan volt mint máskor, pontosan annyira tetszett mint máskor, viszont most nem a távolból epekedve figyeltem hanem mellette ültem. Úgy tűnt hogy nem zavarta őt hogy nézem. Rezzenéstelen arccal az utat figyelte. Gondoltam megtöröm a csendet.
Akartam mondani valamit, de féltem hogy akkor megtörne a varázs. Végül csöndben mentünk, mentünk és mentünk. Nem kérdeztem hogy hová megyünk, vagy mit fognak szólni a szülei, akik egyébként így se kedvelnek (tolvaj kis szajhának tartanak). Nem tapasztaltam életemben olyan esetet hogy rákényszerítettek volna hogy szeressek valakit, vagy legalább vegyem el, de megértettem őt. Az út hosszabb volt mint terveztem, azt hiszem két óráig tartott. Mire odaértünk már ránk rontott az éjszaka. Szóval biztos hogy nem érek haza apu előtt. Remek. Fogalmam sincs hol lehettünk, de nem akartam rákérdezni. Így titokzatosabb.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire hozol. Fel kell hívnom aput.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája. -Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia. Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája. -Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia. Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.
2015. február 10., kedd
14. Fakó emlék
Hazaérve egy dühös szempárral találtam magam szemben. Apu. Megkaptam a tipikus szülői fejmosást. Mert nem hívtam vissza, nem válaszoltam az sms-re, és jó pár órával tovább maradtam mint amennyire terveztem. Szó nélkül tűrtem mindent aztán megdicsértem hogy milyen szépen rendet rakott. Ettől talán kicsit megenyhült. Aztán már csendben mentünk haza, nem szólt egyikünk se egy szót se. Az est fekete kabátját terítette a kis városra. Az este szó nélkül telt. Lefekvés előtt még mélyen belemerültem a karácsonyra kapott könyvembe. Reggel zsibbadtan ébredtem fel. Január én így szeretlek. A nyomasztó eső miatt amitől elkezdett olvadni a hó és mindent beterített a latyak. A napom unalmasan és hihetetlenül gyorsan eltelt. Fél hat körül megcsörrent a telefonom. Privát szám… úgy döntöttem nem veszem fel. Végül mégiscsak felvettem, de csak úgy nagyjából nyolcadszorra. Hmm kitartó, ez tetszik. De nem, nem és nem.
- Szép jó estét kisasszony!
- Szia.
- Kegyedért pontban hat órakor érkezem.
- Felejtsd el!
- Ugyan ne mondja már hogy ily késő este jobb elfoglaltsága van mint szerény személyem társaságában elfogyasztani egy vacsorát!
- Mondtam már, felejtsd el. Nem tudsz meggyőzni.
- Úgy véli?
- Igen.
- Pedig én nagyon kitartó tudok lenni.
- Próbálj meggyőzni.
- Ha a mai est folyamán sikerül mosolyt csalni szépséges arcára akkor belátja hogy nem vagyok gazember. Viszont ha rosszul érezné magát az idők végezetéig nem bolygatom nyugalmát.
- Legyen.
Szuper van pár percem összekészülődni. Először azon tanakodtam hogy sminkeli , öltözködni vagy a hajamnak álljak neki. Végül úgy döntöttem ha tetszem neki akkor smink nélkül, copfba fogott hajjal és farmerban is tetszek neki. Nem? Összefogtam a hajam és első ruhát ami kezembe akadt felrángattam magamra. Sötétkék farmer, szürke kötött póló, kardigán, kabát, bakancs. Pontban hatkor érkezett. Pontos. Még egy piros pont neki. Kiszállt az autóból és ajtót nyitott nekem. Igaz nem hintóval jött, fehér lovakkal, öltönyben rózsával mégis úgy éreztem magam mint Hamupipőke. Remélem azért a cipőm nem hagyom el, nem csak azért mert egy hete vettem hanem mert ha mezítláb kéne hazajönnöm egy szép magfázás lenne a vége. Na igen valamiről megfeledkeztem. Apu. Szerencsére dolgozik és remélhetőleg később ér haza mint én. Az ajtót rázárva repültem felé. A repülés alatt azt értem hogy megpróbáltam esés és vigyorgás nélkül az autóhoz érni. Sikerült, mind kettő, bár az utóbbi nehezebb volt. - Szia.
- Szia.
Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Ő és én. Mi. Pár pillanatig elképzelhetőnek tűnt. A késő délutáni naplementekor a nap sugara erőltetett búcsút intettek nekünk. Rózsaszín és narancssárga festékét az égre borította és tökéletessé varázsolta a pillanatot. A sárga napsugár beragyogta arcát. A pillanat tökéletessége hamar tönkrement, nem még nem ment le nap, csupán egy ismerős arc közeledett felém. Egy régi fakuló emlék, elfeledett fiú aki most nagyon is valóságosnak tűnt, titkolt gyermek szerelem. Minden volt ő nekem amit csak a fájdalommal lehet azonosítani. Évekig várni valakire? Simán, nekem ezzel sose volt probléma. Amióta az eszemet tudom azóta epedtem utána. Túl sok volt a könny, a fájdalom és persze az idő. 11 év… 11. Bármennyire is próbáltam Williamre figyelni, képtelen voltam. Túl rég láttam. Elég sokat változott. Még vonzóbb lett. Izmosabb, magasabb. Sötétbarna haja volt, szinte fekete és sötét barna szemei ami olyan őszintén mondták szemedbe az igazságot hogy sírógörcs határa kerülsz. Tökéletes ellentéte volt a smaragdszemű hercegnek. Mind kettőben más volt. A fiúnak akit egyébként Iannek hívnak. Az ő szemében harag volt és erő ő volt a tűz míg William, ő az volt akiről pontosan tudtam hogy képtelen lenne bántani. Ő 100%-ban úriember volt,vagyis majdnem 100, illetve ha leszámítjuk azt a részt hogy illuminált állapotban olcsó ribancnak nézett. Na igen. Ez az a rész amit nagyon remélek hogy tényleg megbánt. William figyelme is Ianra szegeződött. És a pillanat mikor a két fiú méregetve egymás szemébe néz amolyan nagyon nem vagy szimpatikus nézéssel. Ha nem tudnám biztosan hogy most látták egymást először azt mondanám hogy gyerekkori ellenségek. Lehetséges hogy valaki ennyire unszimpatikus legyen első pillantásra? William szemében megcsillant egy kis harag azt hiszem. A méregető pillantásuk után két szempár szegeződött rám.
- Szia.
- Kegyedért pontban hat órakor érkezem.
- Felejtsd el!
- Ugyan ne mondja már hogy ily késő este jobb elfoglaltsága van mint szerény személyem társaságában elfogyasztani egy vacsorát!
- Mondtam már, felejtsd el. Nem tudsz meggyőzni.
- Úgy véli?
- Igen.
- Pedig én nagyon kitartó tudok lenni.
- Próbálj meggyőzni.
- Ha a mai est folyamán sikerül mosolyt csalni szépséges arcára akkor belátja hogy nem vagyok gazember. Viszont ha rosszul érezné magát az idők végezetéig nem bolygatom nyugalmát.
- Legyen.
Szuper van pár percem összekészülődni. Először azon tanakodtam hogy sminkeli , öltözködni vagy a hajamnak álljak neki. Végül úgy döntöttem ha tetszem neki akkor smink nélkül, copfba fogott hajjal és farmerban is tetszek neki. Nem? Összefogtam a hajam és első ruhát ami kezembe akadt felrángattam magamra. Sötétkék farmer, szürke kötött póló, kardigán, kabát, bakancs. Pontban hatkor érkezett. Pontos. Még egy piros pont neki. Kiszállt az autóból és ajtót nyitott nekem. Igaz nem hintóval jött, fehér lovakkal, öltönyben rózsával mégis úgy éreztem magam mint Hamupipőke. Remélem azért a cipőm nem hagyom el, nem csak azért mert egy hete vettem hanem mert ha mezítláb kéne hazajönnöm egy szép magfázás lenne a vége. Na igen valamiről megfeledkeztem. Apu. Szerencsére dolgozik és remélhetőleg később ér haza mint én. Az ajtót rázárva repültem felé. A repülés alatt azt értem hogy megpróbáltam esés és vigyorgás nélkül az autóhoz érni. Sikerült, mind kettő, bár az utóbbi nehezebb volt. - Szia.
- Szia.
Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Ő és én. Mi. Pár pillanatig elképzelhetőnek tűnt. A késő délutáni naplementekor a nap sugara erőltetett búcsút intettek nekünk. Rózsaszín és narancssárga festékét az égre borította és tökéletessé varázsolta a pillanatot. A sárga napsugár beragyogta arcát. A pillanat tökéletessége hamar tönkrement, nem még nem ment le nap, csupán egy ismerős arc közeledett felém. Egy régi fakuló emlék, elfeledett fiú aki most nagyon is valóságosnak tűnt, titkolt gyermek szerelem. Minden volt ő nekem amit csak a fájdalommal lehet azonosítani. Évekig várni valakire? Simán, nekem ezzel sose volt probléma. Amióta az eszemet tudom azóta epedtem utána. Túl sok volt a könny, a fájdalom és persze az idő. 11 év… 11. Bármennyire is próbáltam Williamre figyelni, képtelen voltam. Túl rég láttam. Elég sokat változott. Még vonzóbb lett. Izmosabb, magasabb. Sötétbarna haja volt, szinte fekete és sötét barna szemei ami olyan őszintén mondták szemedbe az igazságot hogy sírógörcs határa kerülsz. Tökéletes ellentéte volt a smaragdszemű hercegnek. Mind kettőben más volt. A fiúnak akit egyébként Iannek hívnak. Az ő szemében harag volt és erő ő volt a tűz míg William, ő az volt akiről pontosan tudtam hogy képtelen lenne bántani. Ő 100%-ban úriember volt,vagyis majdnem 100, illetve ha leszámítjuk azt a részt hogy illuminált állapotban olcsó ribancnak nézett. Na igen. Ez az a rész amit nagyon remélek hogy tényleg megbánt. William figyelme is Ianra szegeződött. És a pillanat mikor a két fiú méregetve egymás szemébe néz amolyan nagyon nem vagy szimpatikus nézéssel. Ha nem tudnám biztosan hogy most látták egymást először azt mondanám hogy gyerekkori ellenségek. Lehetséges hogy valaki ennyire unszimpatikus legyen első pillantásra? William szemében megcsillant egy kis harag azt hiszem. A méregető pillantásuk után két szempár szegeződött rám.
2015. január 25., vasárnap
13. Gentleman?
- Siess!- szólt rám és óvatos pillantásokat vetett az ablak felé.
- Megörültél? Eszem ágába sincs lemásznom.
- Én a te helyedben nem vitatkoznék inkább menekülnék. – Menekülni?? Eszembe jutott a gyémánt nyakék. Hát persze azt hiszi én loptam el.
- Nem én voltam.
- Gyere már!
- És ha leesek?
- Elkaplak!
- Igen?
- Hát nem, de közel van a kórház.
- Vicces vagy.
Na jó ezen elmosolyodtam, mármint a kórházas beszólásán. Zajt hallottam, megijedtem gyorsán átléptem a korlátot és beakasztottam a lábam a rózsakerítés (?) egyik rácsába. Nagy nehezen sikerült másznom. Nem volt vészes. Csak pár méterre voltam a földtől. Próbáltam sietni amennyire csak tudtam. Szaporán lépkedtem. Már nem voltam messze mikor a farmerom beleakadt egy kiálló szögbe és ahogy rángattam a lábam megcsúsztam és elég gyorsan földet értem. A romantikus én esek ő elkap helyett egy én zuhanok ő megpróbál elkapni végül a könyökömmel fejbe vágtam. Egy cseppet se volt romantikus ahogy fél kábultan próbáltuk összeszedni magunkat a földről. Ugyan már. Kit álltatok? Én Blair vagyok ő pedig William. Belesett az ablakon hogy megnézze tiszta e a terep. Elkapta a karom és kirángatott a kertből. Feltűnés nélkül kissé iparkodva hagytuk el a házat majd az utcát is. Nem szólalt meg. Végül én kezdtem el beszélni hogy megtörjem az útközben kínossá váló csendet. Bár visszagondolva az előbbi eseményekre a csend talán a legkevésbé kínos. - Nem kell tovább kísérned.
- De szeretnélek.
- Miért?
- Mert tetszel!
- Aha… persze!
- Komolyan mondom. Nem úgy mint szilveszterkor. Részeg voltam, kicsit és te annyira más vagy mint a legtöbb csaj akit ismerek.
- Mert nem feküdtem le veled? Áh kezdem érteni nem kaptál meg és ez zavar.
- Nem!
- Akkor csapdába akarsz csalni a nyaklánc miatt, csak hogy tudd nincs nálam, nem én loptam el és nincs pénzem kifizetni.
- Tudom.
Aztán csendben sétáltunk egymás mellett a sötétedő rideg utcán. Vékony hóréteg, jég, hideg. Lámpák felojtódtak, pár pillanatig majdnem minden tökéletes volt. MAJDNEM. Még mindig meg voltam bántva. Már nagyon közel jártunk a házunkhoz, nem akartam hogy megtudja hol lakok, vagyis hogy hol fogok. Ezért hirtelen megálltam és felé fordultam. - Szia.
- Mit csinálsz holnap este?
- Számít?
- Arra gondoltam hogy esetleg…
- Nem. – belé fojtottam a szót. – Te vacsorázol a leendő feleségeddel.
- Te hozzál mennél olyanhoz akit rád erőltetnek?
- Nem.
- Hát én se.
- Majd találkozunk egyszer vagy nem.
- Egy suliba járunk. - ezen azért én is elmosolyodtam.
- Majd kerüllek.
- Aha…
- NA SZIA!
- Kapuig kísérlek.
- Úriemberre játszol?
- Nem, úriember vagyok.
- Ja, én meg egy gróf felesége.
- Még lehetsz!
- Nem leszek.
- Ebben nem lennék olyan biztos.
- Oké tényleg szia.
- Kezdem unni.
- Akkor miért nem mész haza?
- Hát ha annyira akarod.
Erősen megragadta a karom és magához szorított. Megcsókolt. Nem viszonoztam a csókot. Hanem kiszabadultam a karjaiból és pofon vágtam. Ezen csak mosolygott és kacéran nézett míg én dühöngtem. - Nem vagy úriember.
- Még lehetek. Te pedig lehetsz még egy gróf felesége. – kacsintott majd sarkon fordult és eltűnt.
- Gyere már!
- És ha leesek?
- Elkaplak!
- Igen?
- Hát nem, de közel van a kórház.
- Vicces vagy.
Na jó ezen elmosolyodtam, mármint a kórházas beszólásán. Zajt hallottam, megijedtem gyorsán átléptem a korlátot és beakasztottam a lábam a rózsakerítés (?) egyik rácsába. Nagy nehezen sikerült másznom. Nem volt vészes. Csak pár méterre voltam a földtől. Próbáltam sietni amennyire csak tudtam. Szaporán lépkedtem. Már nem voltam messze mikor a farmerom beleakadt egy kiálló szögbe és ahogy rángattam a lábam megcsúsztam és elég gyorsan földet értem. A romantikus én esek ő elkap helyett egy én zuhanok ő megpróbál elkapni végül a könyökömmel fejbe vágtam. Egy cseppet se volt romantikus ahogy fél kábultan próbáltuk összeszedni magunkat a földről. Ugyan már. Kit álltatok? Én Blair vagyok ő pedig William. Belesett az ablakon hogy megnézze tiszta e a terep. Elkapta a karom és kirángatott a kertből. Feltűnés nélkül kissé iparkodva hagytuk el a házat majd az utcát is. Nem szólalt meg. Végül én kezdtem el beszélni hogy megtörjem az útközben kínossá váló csendet. Bár visszagondolva az előbbi eseményekre a csend talán a legkevésbé kínos. - Nem kell tovább kísérned.
- De szeretnélek.
- Miért?
- Mert tetszel!
- Aha… persze!
- Komolyan mondom. Nem úgy mint szilveszterkor. Részeg voltam, kicsit és te annyira más vagy mint a legtöbb csaj akit ismerek.
- Mert nem feküdtem le veled? Áh kezdem érteni nem kaptál meg és ez zavar.
- Nem!
- Akkor csapdába akarsz csalni a nyaklánc miatt, csak hogy tudd nincs nálam, nem én loptam el és nincs pénzem kifizetni.
- Tudom.
Aztán csendben sétáltunk egymás mellett a sötétedő rideg utcán. Vékony hóréteg, jég, hideg. Lámpák felojtódtak, pár pillanatig majdnem minden tökéletes volt. MAJDNEM. Még mindig meg voltam bántva. Már nagyon közel jártunk a házunkhoz, nem akartam hogy megtudja hol lakok, vagyis hogy hol fogok. Ezért hirtelen megálltam és felé fordultam. - Szia.
- Mit csinálsz holnap este?
- Számít?
- Arra gondoltam hogy esetleg…
- Nem. – belé fojtottam a szót. – Te vacsorázol a leendő feleségeddel.
- Te hozzál mennél olyanhoz akit rád erőltetnek?
- Nem.
- Hát én se.
- Majd találkozunk egyszer vagy nem.
- Egy suliba járunk. - ezen azért én is elmosolyodtam.
- Majd kerüllek.
- Aha…
- NA SZIA!
- Kapuig kísérlek.
- Úriemberre játszol?
- Nem, úriember vagyok.
- Ja, én meg egy gróf felesége.
- Még lehetsz!
- Nem leszek.
- Ebben nem lennék olyan biztos.
- Oké tényleg szia.
- Kezdem unni.
- Akkor miért nem mész haza?
- Hát ha annyira akarod.
Erősen megragadta a karom és magához szorított. Megcsókolt. Nem viszonoztam a csókot. Hanem kiszabadultam a karjaiból és pofon vágtam. Ezen csak mosolygott és kacéran nézett míg én dühöngtem. - Nem vagy úriember.
- Még lehetek. Te pedig lehetsz még egy gróf felesége. – kacsintott majd sarkon fordult és eltűnt.
2015. január 23., péntek
12. Like R. and J.
Beszélnünk kell!- apja dühösnek nézett ki, mérgesnek, de lehet hogy ő amúgy is olyan típus.
Muszáj most? – szerintem nem tudta miről lesz szó, de ami úgy kezdődik hogy „beszélnünk kell” az sose hangzik jól. Apja nem válaszolt, csak folytatta tovább.
- Hányszor mondtam hogy az egy éjszakás „lánykáidat” ne hozd haza?
- Tessék?
- Eltűnt Carolin gyémánt nyaklánca.
- Hogy mi?
- Biztosan az a kis szajha volt a felvételről. Nagyon remélem hogy ismered, megkeresed és elhozod vissza ide.
- Majd én megoldom. - a szekrény felé pillantott. A tekintetében düh volt. DE MIVAN? Nem én loptam el. Eszem ágába se volt. Nem is tudom hogy mi vagy hogy? Ajjajj nagy bajban vagyok. Vajon hinni fog nekem? Mi van ha nem hisz?
- Nem, te csak hozd ide. – Gyilkos pillantást váltottak, majd Christopher (William apja) folytatta. –És van még valami.
- Nem!
- De igen!
- SOHA!
- Találok neked tökéletes feleséget! Szép, okos, művel és jó családból való.
- Mert ez a 21. Század és nem apa szokott feleséget választani a fiának.
- Én biztosítom a jó életed mert te úgy is képtelen vagy rá!- oh hát ez volt az amit már nem kellett volna hallanom, megsajnáltam Williamt, elhunyt (?) anyuka, szívtelen apa, testvére nincs és barátai száma is elég kevés+ egy mostohaanya…
- Elmentem!
- Holnap a Maryson család (a lány akit Williamnak feleségül kell venni annak a családja) jön át vacsorára. Kedves leszel.
William kilépett és becsapta maga mögött az ajtót. Most mit csináljak? Itt állok a szekrénybe. Elfelejtette? Basszus már otthon kéne lennem. Ez hogy fogom kimagyarázni. Na jó azt hiszem, egy jó ideig szobafogságot kapok. Pár szót váltottak arról hogy William nem fog bekerülni a kinézett egyetemre. Valamiért apja nem volt büszke rá, mintha szégyellné (?). Ekkor döbbentem rá hogy az ő élete se álom. Nagyon nehéz lehet neki megfelelni a sznob elitek magas elvárásinak. A szülei (vagyis inkább apja) elhagyta a szobát. Végre egyedül maradtam a szobába és kimásztam a szekrényből. Mázlimra a szekrénye aljába volt egy fedett doboz amit sikerült kirúgnom. Szerencsémre nem csaptam zajt és gyorsan megpróbáltam visszadobálni a cuccokat. Régi női holmik voltak. Fényképek, fésű, ékszerek, parfüm… Az édesanyja cuccai voltak. Meghagyta a cuccait, elérzékenyültem. Szememben könnycseppek jelentek. Gyorsan visszadobáltam az összes cuccot és visszatettem a szekrénybe. Most mit csináljak? Kiszedtem a fiókból a telóm és a pénztárcám. Másszak ki ablakon? Ha sikerülne is be van kamerázva a ház. Akkor az esésem is látnák. Biztosan törli a videót. Ekkor rezegni kezdett a telefonom. Apu… jaj ne! Nem vettem fel és mikor abbamaradt a hívás láttam hogy három smst kaptam. Kettőt apu írt hogy ha nem veszem fel és nem érek haza sötétedés előtt nagyon megbánom. Aztán további kettőt kaptam Williamtől, fogalmam sincs hogy honnan volt meg a számom neki. Azt írta hogy az udvaron vár. Menjek ki a balkonra és másszak le (?). Ekkor megcsörrent a telefon. Felvettem ő volt az, részletesen elmagyarázta hogy merre van a balkon, mert ugyebár nekem fogalmam se volt hogy hol lehet vagy éppen hogy néz ki egy balkon, na mindegy. Gyönyörű volt és nagy pont mint a ház többi része. Nem volt a balkonon semmi és senki csak én. Fehér maga kerítés szerű valami volt lefele, gondolom rózsáknak, de mivel tél volt… Ez így oké volt csak a kivitelezéssel volt baj, másszak le? Azt hiszem eleget estem már ma. Nem, nem mászok le. Felejtse el. És egy újabb filmjelenet szerű pillanat következek. Miközben én az erkélyen állok ő lent vár rám. Rómeó és Júlia gyanús volt.
- Tessék?
- Eltűnt Carolin gyémánt nyaklánca.
- Hogy mi?
- Biztosan az a kis szajha volt a felvételről. Nagyon remélem hogy ismered, megkeresed és elhozod vissza ide.
- Majd én megoldom. - a szekrény felé pillantott. A tekintetében düh volt. DE MIVAN? Nem én loptam el. Eszem ágába se volt. Nem is tudom hogy mi vagy hogy? Ajjajj nagy bajban vagyok. Vajon hinni fog nekem? Mi van ha nem hisz?
- Nem, te csak hozd ide. – Gyilkos pillantást váltottak, majd Christopher (William apja) folytatta. –És van még valami.
- Nem!
- De igen!
- SOHA!
- Találok neked tökéletes feleséget! Szép, okos, művel és jó családból való.
- Mert ez a 21. Század és nem apa szokott feleséget választani a fiának.
- Én biztosítom a jó életed mert te úgy is képtelen vagy rá!- oh hát ez volt az amit már nem kellett volna hallanom, megsajnáltam Williamt, elhunyt (?) anyuka, szívtelen apa, testvére nincs és barátai száma is elég kevés+ egy mostohaanya…
- Elmentem!
- Holnap a Maryson család (a lány akit Williamnak feleségül kell venni annak a családja) jön át vacsorára. Kedves leszel.
William kilépett és becsapta maga mögött az ajtót. Most mit csináljak? Itt állok a szekrénybe. Elfelejtette? Basszus már otthon kéne lennem. Ez hogy fogom kimagyarázni. Na jó azt hiszem, egy jó ideig szobafogságot kapok. Pár szót váltottak arról hogy William nem fog bekerülni a kinézett egyetemre. Valamiért apja nem volt büszke rá, mintha szégyellné (?). Ekkor döbbentem rá hogy az ő élete se álom. Nagyon nehéz lehet neki megfelelni a sznob elitek magas elvárásinak. A szülei (vagyis inkább apja) elhagyta a szobát. Végre egyedül maradtam a szobába és kimásztam a szekrényből. Mázlimra a szekrénye aljába volt egy fedett doboz amit sikerült kirúgnom. Szerencsémre nem csaptam zajt és gyorsan megpróbáltam visszadobálni a cuccokat. Régi női holmik voltak. Fényképek, fésű, ékszerek, parfüm… Az édesanyja cuccai voltak. Meghagyta a cuccait, elérzékenyültem. Szememben könnycseppek jelentek. Gyorsan visszadobáltam az összes cuccot és visszatettem a szekrénybe. Most mit csináljak? Kiszedtem a fiókból a telóm és a pénztárcám. Másszak ki ablakon? Ha sikerülne is be van kamerázva a ház. Akkor az esésem is látnák. Biztosan törli a videót. Ekkor rezegni kezdett a telefonom. Apu… jaj ne! Nem vettem fel és mikor abbamaradt a hívás láttam hogy három smst kaptam. Kettőt apu írt hogy ha nem veszem fel és nem érek haza sötétedés előtt nagyon megbánom. Aztán további kettőt kaptam Williamtől, fogalmam sincs hogy honnan volt meg a számom neki. Azt írta hogy az udvaron vár. Menjek ki a balkonra és másszak le (?). Ekkor megcsörrent a telefon. Felvettem ő volt az, részletesen elmagyarázta hogy merre van a balkon, mert ugyebár nekem fogalmam se volt hogy hol lehet vagy éppen hogy néz ki egy balkon, na mindegy. Gyönyörű volt és nagy pont mint a ház többi része. Nem volt a balkonon semmi és senki csak én. Fehér maga kerítés szerű valami volt lefele, gondolom rózsáknak, de mivel tél volt… Ez így oké volt csak a kivitelezéssel volt baj, másszak le? Azt hiszem eleget estem már ma. Nem, nem mászok le. Felejtse el. És egy újabb filmjelenet szerű pillanat következek. Miközben én az erkélyen állok ő lent vár rám. Rómeó és Júlia gyanús volt.
2015. január 17., szombat
11. Ébredés
A pillanat amikor azt hiszem már nem történhet semmi rosszabb attól hogy kétszer is elesek… hát történhet, amikor felájultan arra ébredek hogy idegesen járkál körülöttem miközben az ágyában fekszem. Mikor kinyitottam a szemem idegesen suttogott.
-Te szent ég. Azt hittem hogy meghaltál! Nem éreztem a pulzusod és …- aztán csomó dolgot mondott amit nem értettem aztán dumált nagyon sokat, de legalább nem volt az a kínosan nézzük egymást zavarodottan. – Egyébként jól vagy?
- Azt hiszem. – sajgott a fejem és szédültem. – Egyébként miért suttogsz?
- Idő közben megérkeztek a szüleim. – az ablak felé pillantottam.
- Hány óra van?- kérdeztem pont úgy mint aki egy ájulás után ébredt fel. A menő órájára pillantott a kezén. Halványkék ing volt rajta és barna gatya. Remekül állt neki, bár akármi lehetett volna rajta, neki minden jól állt.
- Fél három múlt tíz perce.
- Ugye csak viccelsz? Már több órája itt vagyok? – mellettem ült az ágyon és arcom kémlelte.
- Uh egy púp van a fejeden, hozok jeget. – mire feleszméltem már el is tűnt. Aztán hallottam valami zajt, nem tudtam hogy képzelem vagy valódi e. Szemem az éjjeli szekrénye felé szegeztem. Kihúztam a fiókot és megakadt a szemem a telefonom mintás tokján. Kivettem és láttam a kijelzőn hogy apu hív. Felvettem.
- Szia.
- Szia. Hol vagy már?
- Ne haragudj, Carennel eldumáltuk az időt.
- Oké, de lassan jó lenne ha hazajönnél, vagyis ide.
- Nemsoká indulok. Szia. – Nem vártam meg hogy erre reagáljon, letettet mielőtt elkezdte volna a szülői szigort és azt mondta volna hogy „ 10 perced van hogy ideérj”. Megtaláltam a pénztárcám is. És találtam egy régi képet… egy nő volt rajta. Meglepően hasonlított Williamre. Az arcvonásai, a szája, a szeme. Mintha az anyja lenne, de az ugyebár nem lehet hiszen a nő a lenti képeken. Hacsak… a nevelő anyja. Ekkor megláttam hogy szinte fut be a szobába, nem volt nála jég, idegesen rám nézett.
- Fel tudsz állni?
- Igen. Azt hiszem miért?
- Maradj csöndben. – felsegített és betüszkölt a szekrényébe!!! A telefonom, pénztárcám és a képet a fiókjába dobta megigazgatta az ágyát és leült a székébe. A szülei léptek be a szobába. Mindezt a szekrény ajtaján lévő kis nyíláson láttam. William könyörgően tekingetett a szekrény felé.
- Azt hiszem. – sajgott a fejem és szédültem. – Egyébként miért suttogsz?
- Idő közben megérkeztek a szüleim. – az ablak felé pillantottam.
- Hány óra van?- kérdeztem pont úgy mint aki egy ájulás után ébredt fel. A menő órájára pillantott a kezén. Halványkék ing volt rajta és barna gatya. Remekül állt neki, bár akármi lehetett volna rajta, neki minden jól állt.
- Fél három múlt tíz perce.
- Ugye csak viccelsz? Már több órája itt vagyok? – mellettem ült az ágyon és arcom kémlelte.
- Uh egy púp van a fejeden, hozok jeget. – mire feleszméltem már el is tűnt. Aztán hallottam valami zajt, nem tudtam hogy képzelem vagy valódi e. Szemem az éjjeli szekrénye felé szegeztem. Kihúztam a fiókot és megakadt a szemem a telefonom mintás tokján. Kivettem és láttam a kijelzőn hogy apu hív. Felvettem.
- Szia.
- Szia. Hol vagy már?
- Ne haragudj, Carennel eldumáltuk az időt.
- Oké, de lassan jó lenne ha hazajönnél, vagyis ide.
- Nemsoká indulok. Szia. – Nem vártam meg hogy erre reagáljon, letettet mielőtt elkezdte volna a szülői szigort és azt mondta volna hogy „ 10 perced van hogy ideérj”. Megtaláltam a pénztárcám is. És találtam egy régi képet… egy nő volt rajta. Meglepően hasonlított Williamre. Az arcvonásai, a szája, a szeme. Mintha az anyja lenne, de az ugyebár nem lehet hiszen a nő a lenti képeken. Hacsak… a nevelő anyja. Ekkor megláttam hogy szinte fut be a szobába, nem volt nála jég, idegesen rám nézett.
- Fel tudsz állni?
- Igen. Azt hiszem miért?
- Maradj csöndben. – felsegített és betüszkölt a szekrényébe!!! A telefonom, pénztárcám és a képet a fiókjába dobta megigazgatta az ágyát és leült a székébe. A szülei léptek be a szobába. Mindezt a szekrény ajtaján lévő kis nyíláson láttam. William könyörgően tekingetett a szekrény felé.
2015. január 14., szerda
10. Új ház
– Egyébként szóltak hogy megtalálták a pénztárcám és a mobilom is.
- Meglett a mobilod?
- Igen, vagyis Carennél maradt.
- Caren New Castleben lakik, nem ?
- De.
- Remek akkor át is mehetsz érte. Elvigyelek hozzá?- Ereimben egy pillanatra meghűlt a vér.
- Ne nem kell! Majd elsétálok hozzá, úgysincs kedvem takarítani, rakodni meg minden. Aztán meg ő úgy is a környéken lakik…
- Hát ahogy gondolod. – Remek… el kell mennem Williamhez.
Akkora mázlim volt persze hogy 2 utcányira fogok lakni Williamtől. „Romantikus” lesz minden reggel vele menni iskolába vagy… vagyis nézni a hátát mikor megy vagy éppen azzal a tudattal sétálni hogy mögöttem jön. Nem volt túlságosan közel a gimi. A korház viszont annál inkább. Átdöcögtünk a szemaforokon, hosszú utcákat és pár kanyart megtéve már ott is voltunk a leendő otthonunk előtt. A ház ideálisnak tűnt, nem volt hatalmas, de nagyobb volt mint az előző, kettőnknek kisebb is elég lett volna. A ház faláról pattogott a festék, falait már megkoptatta az idő és a kiszámíthatatlan időjárás. Nagyon barátságos volt, vagyis inkább el tudtam képzelni milyen barátságossá tudnám varázsolni. Középmagas fakerítés övezte a házat, amelyről már pattogott le a festék szintén. Köves út vezetett a barna bejárati ajtóhoz, barna ablakok, barna bútorok, tökéletes ellentéte volt a fehér palotának, amelyben New Castle „hercege” lakott. A ház belülről kevésbé volt elhanyagolt. A házba lépve egy kis előszoba volt, volt egy beépített szekrény. Szemben vele volt a nappali. A nappaliból egy lépcső vezetett fel (gondolom a padlásra). Balra volt két szoba, egy hálószoba és egy fürdőszoba. Jobbra pedig szintén két szoba volt még egy hálószoba és konyha egybe étkezővel. A ház így elég lepusztultnak tűnt bútorok nélkül, de már magam előtt láttam hogy hogyan fogom otthonosabbá tenni. - Melyik lesz az én szobám?
- Úgy gondoltam hogy mi lenne ha padlásszobád lenne? És lenne saját fürdőszobád is. - mindig is padlásszobáról álmodtam.
- Nekem megfelel. –próbáltam adni a lazát, de legbelül nagyon izgatott voltam.
- És hogy tetszik a ház?- izgatottan várta a válaszom. Rég mutatott ekkora érdeklődést valami iránt aminek nincs köze az orvostudományhoz. Ettől tényleg sokkalta jobb kedve lett, amitől nekem is. Lényegében nekem is jobb. Új év. Új ház. Új élet.
- Nagyon tetszik. - ezt nem csak úgy mondtam, tényleg nagyon tetszett.
- Rendben, én azt hiszem kicsit kipofozom. – erőltetett egy hamis mosolyt, mitől arcán a hosszú évek boldog és kevésbé boldog ráncai megfeszültek. Jól állt neki az öregedés és az őszülő haj is. Mondjon bárki bármit a férfiakat karakteressé teszik az öregedés jelei.
- Tényleg?- gúnyosan elmosolyodtam. – Te takarítani fogsz? – nevettem el magam végül. Apu takarít!!! A végén még főzni is majd megtanul. Apu nem igazán volt az a „házi férfi” típus.
- Jólvan ne gúnyolódj! Inkább menj a telefonodért, ha már annyira sétálni akartál. Eljött a pillanat amikor tíz másodperc alatt rossz kedvem lett. Ajtó felé iramodtam, még hátrapillantottam hogy lássam ahogy apu rángassa a porszívó kábelét. Becsuktam magam az ajtót a kelleténél kicsit erősebben. Próbáltam gondolataimat elterelni és magamban dalszövegeket dúdolgatni de ahogy sétáltam a fagyos úton újra bevillantak a képek. Ha úgy vesszük ez egy jó tapasztalat hogy miért ne zúgjak bele olyanba akit még nem is ismerek. Szerelem első látásra? DUMA… Nem létezik, kamu, hazugság. Képtelen voltam nem arra gondolni hogy vajon mit fog szólni ha meglát… ha valamelyik szülője nyit ajtót és épp nincs otthon. Titkon reméltem hogy nem lesz otthon, de akkora mázlim nem volt. Megnyomtam a kapucsengőt és vártam és vártam és közben figyelmesebben szemügyre vettem a kertet. Tényleg volt ott egy szökőkút angyal formájú szoborral, fák, padok… tipikus. Ekkor egy hang szólalt meg, szerencsére(?) az ő hangja volt. - Gyere be! – utasított.
Zajt hallottam, az egész úgy működött mint a panel házakban. Megnyomott egy gombot, zajt hallottam és kis bénázás után sikerült kinyitnom a kaput. Nem csuktam be a kaput mert nem szándékoztam maradni. Megbotlottam és elestem, pár pillanatig kapálództam a földön mint egy partra vetett hal. Remélem ezt nem látta, bár biztos vannak itt kamerák is. HA visszanézi garantáltan jól fog szórakozni. Gyorsan megigazgattam a hajam, a kevés havat lesöpörtem a kabátomról és farmeromról. Folytattam utam az ajtó felé, láttam hogy nyitódik az ajtó és gyomrom görcsbe rándult. Készültem rá hogy valami bunkó és gonosz dolgot mondjak neki, de erre nem volt alkalmam mert szerencsémre ráléptem egy jég darabra és pontosan mint a filmekben hanyatt vágódtam.
- Meglett a mobilod?
- Igen, vagyis Carennél maradt.
- Caren New Castleben lakik, nem ?
- De.
- Remek akkor át is mehetsz érte. Elvigyelek hozzá?- Ereimben egy pillanatra meghűlt a vér.
- Ne nem kell! Majd elsétálok hozzá, úgysincs kedvem takarítani, rakodni meg minden. Aztán meg ő úgy is a környéken lakik…
- Hát ahogy gondolod. – Remek… el kell mennem Williamhez.
Akkora mázlim volt persze hogy 2 utcányira fogok lakni Williamtől. „Romantikus” lesz minden reggel vele menni iskolába vagy… vagyis nézni a hátát mikor megy vagy éppen azzal a tudattal sétálni hogy mögöttem jön. Nem volt túlságosan közel a gimi. A korház viszont annál inkább. Átdöcögtünk a szemaforokon, hosszú utcákat és pár kanyart megtéve már ott is voltunk a leendő otthonunk előtt. A ház ideálisnak tűnt, nem volt hatalmas, de nagyobb volt mint az előző, kettőnknek kisebb is elég lett volna. A ház faláról pattogott a festék, falait már megkoptatta az idő és a kiszámíthatatlan időjárás. Nagyon barátságos volt, vagyis inkább el tudtam képzelni milyen barátságossá tudnám varázsolni. Középmagas fakerítés övezte a házat, amelyről már pattogott le a festék szintén. Köves út vezetett a barna bejárati ajtóhoz, barna ablakok, barna bútorok, tökéletes ellentéte volt a fehér palotának, amelyben New Castle „hercege” lakott. A ház belülről kevésbé volt elhanyagolt. A házba lépve egy kis előszoba volt, volt egy beépített szekrény. Szemben vele volt a nappali. A nappaliból egy lépcső vezetett fel (gondolom a padlásra). Balra volt két szoba, egy hálószoba és egy fürdőszoba. Jobbra pedig szintén két szoba volt még egy hálószoba és konyha egybe étkezővel. A ház így elég lepusztultnak tűnt bútorok nélkül, de már magam előtt láttam hogy hogyan fogom otthonosabbá tenni. - Melyik lesz az én szobám?
- Úgy gondoltam hogy mi lenne ha padlásszobád lenne? És lenne saját fürdőszobád is. - mindig is padlásszobáról álmodtam.
- Nekem megfelel. –próbáltam adni a lazát, de legbelül nagyon izgatott voltam.
- És hogy tetszik a ház?- izgatottan várta a válaszom. Rég mutatott ekkora érdeklődést valami iránt aminek nincs köze az orvostudományhoz. Ettől tényleg sokkalta jobb kedve lett, amitől nekem is. Lényegében nekem is jobb. Új év. Új ház. Új élet.
- Nagyon tetszik. - ezt nem csak úgy mondtam, tényleg nagyon tetszett.
- Rendben, én azt hiszem kicsit kipofozom. – erőltetett egy hamis mosolyt, mitől arcán a hosszú évek boldog és kevésbé boldog ráncai megfeszültek. Jól állt neki az öregedés és az őszülő haj is. Mondjon bárki bármit a férfiakat karakteressé teszik az öregedés jelei.
- Tényleg?- gúnyosan elmosolyodtam. – Te takarítani fogsz? – nevettem el magam végül. Apu takarít!!! A végén még főzni is majd megtanul. Apu nem igazán volt az a „házi férfi” típus.
- Jólvan ne gúnyolódj! Inkább menj a telefonodért, ha már annyira sétálni akartál. Eljött a pillanat amikor tíz másodperc alatt rossz kedvem lett. Ajtó felé iramodtam, még hátrapillantottam hogy lássam ahogy apu rángassa a porszívó kábelét. Becsuktam magam az ajtót a kelleténél kicsit erősebben. Próbáltam gondolataimat elterelni és magamban dalszövegeket dúdolgatni de ahogy sétáltam a fagyos úton újra bevillantak a képek. Ha úgy vesszük ez egy jó tapasztalat hogy miért ne zúgjak bele olyanba akit még nem is ismerek. Szerelem első látásra? DUMA… Nem létezik, kamu, hazugság. Képtelen voltam nem arra gondolni hogy vajon mit fog szólni ha meglát… ha valamelyik szülője nyit ajtót és épp nincs otthon. Titkon reméltem hogy nem lesz otthon, de akkora mázlim nem volt. Megnyomtam a kapucsengőt és vártam és vártam és közben figyelmesebben szemügyre vettem a kertet. Tényleg volt ott egy szökőkút angyal formájú szoborral, fák, padok… tipikus. Ekkor egy hang szólalt meg, szerencsére(?) az ő hangja volt. - Gyere be! – utasított.
Zajt hallottam, az egész úgy működött mint a panel házakban. Megnyomott egy gombot, zajt hallottam és kis bénázás után sikerült kinyitnom a kaput. Nem csuktam be a kaput mert nem szándékoztam maradni. Megbotlottam és elestem, pár pillanatig kapálództam a földön mint egy partra vetett hal. Remélem ezt nem látta, bár biztos vannak itt kamerák is. HA visszanézi garantáltan jól fog szórakozni. Gyorsan megigazgattam a hajam, a kevés havat lesöpörtem a kabátomról és farmeromról. Folytattam utam az ajtó felé, láttam hogy nyitódik az ajtó és gyomrom görcsbe rándult. Készültem rá hogy valami bunkó és gonosz dolgot mondjak neki, de erre nem volt alkalmam mert szerencsémre ráléptem egy jég darabra és pontosan mint a filmekben hanyatt vágódtam.
2015. január 10., szombat
9. Újra látni
Megkérdezték hogy hova tűntem? Mi volt Williammel? Miért nem vettem fel a telefonom? Hogy vagyok? Miért nem válaszoltam az sms-ekre? Hogy jutottam haza? Stb… Úgy voltunk megbeszélve hogy Carennéknél alszom. Mindenhol kerestek, de nem találtak rám. Kérdezgettek… Nem akartam hazudni nekik, sőt nem is hazudtam csak egy kicsit átszíneztem a történetet. Annyit mondtam hogy beszorultunk a raktárba, ittunk a csókolózást kihagytam, annyit mondtam hogy végig dumáltunk az estét és a pincérnő talált ránk. William elkísért az állomásra és megvárta velem a vonatot. Na jó talán mégis csak füllentettem egy kicsit, de el akartam felejteni hogy mi is történt pontosan. Tudták hogy „bele vagyok esve” illetve „bele voltam” esve ezért azt hazudtam hogy egy másik lány tetszik neki, akivel jóba is vannak és majdnem járnak… aztán hozzá tettem hogy bizalmas infó és ne adják tovább. Remélem betartják, bár nem érdekel bármit is pletykálnak majd Williamről. Talán hülyén hangzik, de ha bele lehet szeretni valakibe úgy hogy nem is ismered, akkor nekem sikerült. Mintha szívem helyén egy tátongó lyuk lenne, bármennyire is fájt tudtam hogy idővel majd begyógyul. Ha úgy vesszük bántott már meg egy fiú jobban is, olyan aki nagyon szerettem (?). Magam sem tudom mit éreztem iránta. Mindig is több volt csak mint egy sima barát, de szerelemhez kevés. Túl éltem azt is, ezt is túl fogom. Épp kilépni készültem a facebook profilomról, mikor megláttam hogy ír. Nem akartam válaszolni.
- Szia,figyelj tényleg ne haragudj, részeg voltam és egy hülye, teljesen igazad volt, nagyon nagyon sajnálom és nem várom el hogy megbocsájts, egyszer úgyis megfogsz tudom. Ezt szeretném majd még egyszer elmondani személyesen is a szemedbe. Tudnánk majd találkozni? Nálam van a telefonod és a pénztárcádat is megtalálták.
- Szia, oké.
- Akkor tudnánk valamikor találkozni?
- Ja.
Aztán még láttam hogy ír, de inkább lecsaptam a notebookom tetejét. Szememben éreztem hogy megint megjelennek a könnyek. Kopogást hallottam. Hirtelen tekintetemmel az ajtóm felé kaptam. Gyorsan megtörölgettem szemem és reméltem apu nem veszi észre hogy sírtam. Sajnos akkora mázlim nem volt. -Mit szólnál ha megnéznénk a házat? Kicsit kipofozhatnánk? Vagy van terved mára? – megráztam felem és bólintottam hogy felőlem.
- Még úgyse láttam.
- Te sírtál? Miért? – kérdőn nézett rám.
- Filmet néztem. Szomorú drámát.
- És ilyen rövid volt?
- Nem, felénél abba hagytam mert nem is tetszett annyira és túl szomorú volt. – ez volt életem legrosszabb hazugsága. Az agyam leblokkolt és semmi értelmes nem jutott eszembe.
- Aha… - minden bizonnyal nem hitt nekem, de nem akarta firtatni és látta rajtam hogy nem akarok erről beszélni.
- Mikor indulunk?
- Mikor szeretnél?
- Most.
Becsukta az ajtóm én meg melegebb ruhába bújtam és összefogtam egy copfba hosszú dús szőkés barna hajam. Pár perc alatt el is készültem. Egy régebbi farmert és egy szürke vastag kötött pulóvert vettem fel a fekete félujjúm tetejére. Mire kiértem apu már kabátban várt rám. Felvettem a barna bakancsom és magamra kaptam a barna téli kabátom. Apu előrement hogy begyújtsa a kocsi és letörölte a friss vékony hóréteget. Úton nem sokat beszéltünk. Vagyis inkább semmit. Zenét hallgatunk. Vagyis inkább hallgatott engem ahogy éneklem. Valamiért szerette ha éneklem. Nem volt lélegzetelállító hangom, de azért hamis se volt. Végül megtörtem a csendet. - Szóval milyen jobb munkaajánlatot kaptál?- apu sebész volt. A világ legjobb sebésze. Legalább is számomra.
- Az a helyzet hogy Mr. Stealson a kórház igazgatója nyugdíjba megy. És megkért hogy én vegyem át a helyet. Úgy gondolja nálam jobb igazgatója nem is lehetne a kórháznak. Blair mostantól többet leszek kórházban és kevesebb veled. – ezt úgy mondta mintha annyira sok időt töltöttünk volna együtt.
- Oké. Nem mintha annyira sok időt töltöttünk volna eddig együtt.
- Blair. Én annyira sajnálom. - szavába vágtam.
- Nem gáz. Amúgy sincs bennünk sok közös. – figyeltem az utat. A gimi mellett mentünk el,illetve nem pontosan mellette, mivel nem közvetlenül az út mellet volt és egy zöldre festett panelház takarta, de azért így is láttam sötét bordóra festett falait. Egy park mellett mentünk el… vagyis „a park” mellett ahol szomorú arccal néztem a kopott padot amelyet pár napja sós könnyeimmel árasztottam el.
- Szia, oké.
- Akkor tudnánk valamikor találkozni?
- Ja.
Aztán még láttam hogy ír, de inkább lecsaptam a notebookom tetejét. Szememben éreztem hogy megint megjelennek a könnyek. Kopogást hallottam. Hirtelen tekintetemmel az ajtóm felé kaptam. Gyorsan megtörölgettem szemem és reméltem apu nem veszi észre hogy sírtam. Sajnos akkora mázlim nem volt. -Mit szólnál ha megnéznénk a házat? Kicsit kipofozhatnánk? Vagy van terved mára? – megráztam felem és bólintottam hogy felőlem.
- Még úgyse láttam.
- Te sírtál? Miért? – kérdőn nézett rám.
- Filmet néztem. Szomorú drámát.
- És ilyen rövid volt?
- Nem, felénél abba hagytam mert nem is tetszett annyira és túl szomorú volt. – ez volt életem legrosszabb hazugsága. Az agyam leblokkolt és semmi értelmes nem jutott eszembe.
- Aha… - minden bizonnyal nem hitt nekem, de nem akarta firtatni és látta rajtam hogy nem akarok erről beszélni.
- Mikor indulunk?
- Mikor szeretnél?
- Most.
Becsukta az ajtóm én meg melegebb ruhába bújtam és összefogtam egy copfba hosszú dús szőkés barna hajam. Pár perc alatt el is készültem. Egy régebbi farmert és egy szürke vastag kötött pulóvert vettem fel a fekete félujjúm tetejére. Mire kiértem apu már kabátban várt rám. Felvettem a barna bakancsom és magamra kaptam a barna téli kabátom. Apu előrement hogy begyújtsa a kocsi és letörölte a friss vékony hóréteget. Úton nem sokat beszéltünk. Vagyis inkább semmit. Zenét hallgatunk. Vagyis inkább hallgatott engem ahogy éneklem. Valamiért szerette ha éneklem. Nem volt lélegzetelállító hangom, de azért hamis se volt. Végül megtörtem a csendet. - Szóval milyen jobb munkaajánlatot kaptál?- apu sebész volt. A világ legjobb sebésze. Legalább is számomra.
- Az a helyzet hogy Mr. Stealson a kórház igazgatója nyugdíjba megy. És megkért hogy én vegyem át a helyet. Úgy gondolja nálam jobb igazgatója nem is lehetne a kórháznak. Blair mostantól többet leszek kórházban és kevesebb veled. – ezt úgy mondta mintha annyira sok időt töltöttünk volna együtt.
- Oké. Nem mintha annyira sok időt töltöttünk volna eddig együtt.
- Blair. Én annyira sajnálom. - szavába vágtam.
- Nem gáz. Amúgy sincs bennünk sok közös. – figyeltem az utat. A gimi mellett mentünk el,illetve nem pontosan mellette, mivel nem közvetlenül az út mellet volt és egy zöldre festett panelház takarta, de azért így is láttam sötét bordóra festett falait. Egy park mellett mentünk el… vagyis „a park” mellett ahol szomorú arccal néztem a kopott padot amelyet pár napja sós könnyeimmel árasztottam el.
2015. január 9., péntek
8. Az "édes" álmon túl
Riadtan ébredtem fel. Oké a tudatom csúnya játékot játszik velem, de azzal álmodni ami már megtörtént? Szemétség! Még ha valami kellemes dolgot éltem volna át újra…
Apu még aludt gondoltam összedobok reggelire valamit. Tojásrántottát készítettem és mire apu felébredt már kész is lett. Komoly arccal fogadott, persze még meg sem említettem a telefonom és a pénztárcám.
- Blair, beszélnünk kell. - némán ültem le elé. – felmondtam.
- Mi? Miért?- na erre igazán nem számítottam.
- Kaptam egy jobb munkaajánlatot.
- Ez remek, gratulálok!- megkönnyebbülve álltam fel és gondoltam ez minden. Egy picit még várni akartam a pénztárcás történettel, kicsit rosszul is éreztem magam miatta. Meglepetésemre volt még más is.
- Úgy döntöttem eladom a házat!
- Tessék?
- Elköltözünk!
- Hova?
- A városba.
- De hogy? Mikor? Miért? Én szeretem ezt a tájat, a közeget és itt vannak a barátaim is…- szavamba vágott.
- Ugyan pár mérföld csupán. Barátok komolyan? – gúnyos vigyor jelent meg az arcán. – Most arra a csajra gondolsz aki állandóan cserben hagy vagy arra aki a kifogásra is kifogást tud építeni? – na jó apunak igaza volt, nem voltak nagyon barátaim itt. Talán azért mert túl régóta ismertem már őket hogy tudjam egy barát nem ilyen. Régen zavart, de mivel az új sulimban sok jó barátom lett már végkép nem érdekeltek az itteni korombeli barátnak hitt emberkék. Erről nem szerettem beszélni ezért kérdésére egy grimasszal válaszoltam és más irányba próbáltam terelni a témát.
- De miért ilyen hamar? Meg se beszéltük.
- Jobb lesz hidd el, tegnap voltam szemügyre venni a lakást, barátságos környék és hónap végéig ki kell költöznünk. Ne aggód, imádni fogod!- láttam rajta hogy nagyon lelkes. Jó ideje nem láttam ilyen boldognak.
- Várjál, te tegnap a városban voltál? Miért nem szóltál? Akár haza is hozhattál volna.
- Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. – éreztem hogy most jön a szülői szemrehányás. –Egyébként miért nem veszed fel a telefont ha hívlak?
- Oh hát igen, meglepetés! – kérdőn nézett rám. – Az a helyzet, hogy igazából a telefonom nem találom, se a pénztárcám. Várj! Ne borulj ki, tudom most mit gondolsz és megértem, de szóltam a bárban és ha valami akkor majd hívnak. –ez persze füllentés volt, de azt hiszem kissé megnyugtatta hogy tettem valamit. Az igazat megvallva kinek jut eszébe a mobilja miközben egy helyes pasi ölelgeti?
- Blair!- láttam hogy nem hagyja annyiban a dolgot, ezért gyorsan a szavába vágtam.
- Ne… csak most ne apu!
- Rendben. – ilyenkor jó az árváknak hogy kijátszhatják a csak én vagyok neked kártyát amitől megenyhül a szülő. Gyorsan el akartam tűnni a konyhából, de apu utánam szólt. – Várj! Jobb lenne ha nekilátnál lassacskán csomagolni. Az olyan dolgokat amiket nem használsz minden nap elkezdhetnéd dobozolni.
- Oké. – ez mind kettőnket meglepett. Nem hitte hogy vitatkozás nélkül bele egyezek a dologba és en sem, de most túl fáradt voltam a vitatkozáshoz is. Azt hittem szomorúbb leszek, hiszen ebben a házban nőttem fel. Mind ketten úgy gondoltuk hogy jobb lesz olyan házban ahol kevesebb a szomorú emlék. Szükségünk volt az újrakezdésre és a tiszta lapra. Már több mint tíz éve hogy anyám elment, apu mégse tudta túltenni magát ezen. Hiányzott neki azt hiszem. Idő közben voltak barátnői, de egyik se tartott hosszú ideig. A szobámba érve bekapcsoltam a notebookom és a facebookon elolvastam az üzeneteim. Caren, Tifany és Carmen is írt.
2015. január 8., csütörtök
7. Ég veled rózsaszín köd
Ben írt… de hogy mit?
- Nahh mizu haver? Meghúztad már azt a hülye elsős libát? :DD
- Egy kicsit nehezebb dió mint gondoltam, de dolgozom rajta ;)
- 20ast rá hogy nem lesz semmi. :D
- Állom. :D Mennem kell, kiugrott a fürdőbe. Amúgy BUÉK.
- Neked is. Jól nézd meg a fürdőben mert a menet után nem fogod ott látni :P
Menetet mondtam? :D Nem lesz menet.
Éreztem hogy egy részem darabokra tört és szememben gyűlni kezdtek a könyvihar jelei, de megfogadtam hogy visszatartom a sírást. Hülye elsős liba? Igazuk volt,csak az menne bele ilyenbe. Fogadtak rám mint egy állatra, megalázó volt, de a legmegalázóbb mégis az volt hogy egy kissé belezúgtam Williambe. El kell felejtenem ezt a barmot! Utálom! Gyűlölöm! A szememben egy senki! És még folytattam volna tovább de ekkor hallottam hogy jön fel a lépcsőn. Gyorsan átkattintottam a youtubos videóra hogy ne vegye észre hogy beleolvastam. Vérem forrt a dühtől és legszívesebben hozzá vágtam volna valamit, képébe ordítottam volna hogy mekkora egy bunkó, de pontosan tudtam
Hogy így reagálna egy hülye liba aki rájön hogy az egész csak az átbaszásról szól illetve a „megbaszásról”. Egy okos nő csókol, de nem szeret, meghallgat, de nem hisz el semmit és lelép mielőtt elhagynák. Az utolsó szó helyére én inkább egy „megbasznákot” tettem és el is kezdtem a játékom. Iszogattam vele, hagytam hogy próbáljon elcsábítni, és a csókok amelyek eddig vággyal töltöttek el mostanra undorrá váltak. Mikor már teljesen odáig volt tudtam hogy ekkor kell leállítanom! A puha egyben kissé izmos erős kezeivel végigsimította a combom majd megpróbálta lehúzni a ruhám cipzárját. Láttam a szemében a győzelem felcsillanását, hát tévedett.
- Azt hiszem haza kéne mennem. - próbáltam nem elnevetni magam. Vicces látványt nyújtott a döbbent képe.
- Jaj, dehogy, ugyan, nem kell hazamenned!
- De igen, köszi a pezsgőt.
- Maradj, gyere cica. – Ő sem lehet ennyire idióta hogy azt higgye elér ezzel valamit. Azért vicces volt a próbálkozása és sajnáltam hogy az elkényeztetett kisfiú akinek mindene megvan nem kap meg valamit amire vágyott.Illetve nem, nem sajnáltam, sőt egyszer az életben kiélveztem a kétségbeesett és vicces arcát.
- Bocsi, de végül is mit számít neked egy 20as? – kárörvendően nevettem a képébe.
- Te meg miről beszélsz?
- Hagyjad ezt légyszi, mindketten tudjuk miről beszélek.
- Nem szép dolog beleolvasni más üzeneteibe .- ezt nem hiszem el. Még ő kezd nekem beszélni a jó modorról? Mint egy állatra, úgy fogadott rám.
- Ez most komoly? – gúnyos vigyort varázsoltam arcomra.
- Úgy beszélni rólam mint egy tárgyról, mint akinek nincsenek érzései .- éreztem hogy könnyek jelentek meg a szemembe ezért egy gonosz dologgal kellett visszavágnom. Bele kellett tiporom a lelkébe. Kidurrantani a varázsgömböt ami megvédte és elfújni a rózsaszín ködöd. – Mond csak milyen érzés ha az életben nem kapsz meg valamit? ÜDVÖZLET AZ ÉLETBEN.
2015. január 7., szerda
6. Pont mint a mesékben
Nem sokszor mosolygott, inkább komoly arcot vágott, de ezzel is őrülten vonzó volt és ő ezt pontosan tudta. Mikor mosolygott… mintha vele mosolygott volna az egész világ. Mikor a házukhoz értünk leesett az állam, inkább volt az palota mint egy ház. William a kabát zsebében matatott és előhúzott egy kulcscsomót. A bejárati kapu döbbenetemre az ujjlenyomatával működött. Mintha filmben lennék. Úgy éreztem magam mint Julia Roberts a Micsoda nőben, a prosti és a gazdag úriember.
Attól a ténytől hogy nem voltam prosti, úgy éreztem magam. A kapu felett kamera is volt. Mikor az ujjlenyomat azonosító felismerte Williamét, a kapu zaj nélkül kinyílt.
- Csak a kisasszony után. – teljesen lenyűgözött a figyelmessége. Az ismert pasik többsége előttem becsörtet az ajtón… persze kivéve ha szűk szoknya van rajtam. Tipikus pasik, de William ő egy úriember volt, még akkor is, ha valószínűleg a kedvességével az ágyába próbál becsalogatni egy éjszakára. Nem voltam hülye, inkább csak ittas… valószínűleg ezért sétáltam bele a játékába. A sok gondolatom közepette észre se vettem a meseszép kertet. És mintha egy szökőkutat látnék, de túl sötét volt hogy kivegyem mi is akar az lenni, lehet csak egy szobor volt, na mindegy. El tudtam képzelni hogy a ház mögött egy repülőgép is van. Minden bizonnyal ez volt New Castle legszebb háza. Lélegzetelállító volt az egész, a ház fehérre volt festve. Nagyon elegáns volt, mint ahogy beléptünk a ház belülről is. A szokásos narancssárga, sárga falak és barna fabútorok helyett pasztellszínek uralkodtak a ház szobáiban, a bútorok szuper modernek voltak, többnyire üvegből vagy fehér fából. Az előszobában egy hatalmas tükör volt, ami egy beépített szekrényt rejtett. A padlót nagyon halvány barna parketta porította,hófehér szőnyeggel és a falak pasztellkékre voltak színezve. A szobába belépve azonnal megcsapott a meleg. Elkezdtünk mindketten vetkőzni elegánsan elvette a kabátom és beakasztotta a szekrénybe. Egy pillanatra a tükörbe néztem és megigazítottam egy kusza hosszú barna göndör fürtöt. Gyorsan megnéztem hogy a sminkem is és rendben volt… a számról persze hiányzott a szájfény, de ez érthető. Egy hatalmas boltív alatt átvezetett és a ház többi részében is az elegancia uralkodott, meg persze a pasztellszínek. Felfele egy fehér lépcső vezetett vörös szőnyeggel.
- Gyorsan körbevezetlek a házban. Látod azt az ajtót?- bólintottam. – Az a mosdó. – Ez pedig a nappali. Döbbenetes, azt hiszem még a filmekben sincsenek ilyen káprázatos nappalik. Fehér kárpit, faragott kandalló amelyből áradt a meleg levegő, üveg asztal, vörös szőnyeg mindez megbabonázva pasztellrózsaszín falakkal és az óriási zongorával . A nappalival mellett volt a konyha, fehér konyhabútor, fekete csempe, rózsaszín falak egy bárpult választotta el az étkezőtől ahol barna óriási asztal volt, vörös huzatos székek és a szoba különlegessége a hatalmas fényűző csillár. A házban elszórva rengeteg rózsa volt, szinte minden szobában volt egy váza teli rózsákkal.
- A házatok elképesztő!- ez volt minden amit ki tudtam nyögni.
- A bácsikám lakberendező, igazából az ő érdeme. – visszamentünk a nappaliba. – Hozhatok valamit inni?
- Azt hiszem elfelejtettünk pezsgőt inni éjfélkor.
- Egy perc és itt vagyok, foglalj helyet.
- Okés. – Persze leülés helyett inkább megnéztem a falon a képeket és a kandallóra kirakott családi képeket. Párizs, London, Egyiptom stb… Szemem egy közös családi fotón akadt meg, William anyja egy cseppet se hasonlított Williamre, bár ettől eltérően ő is gyönyörű volt, karcsú, sötét barna szemek, fekete haj. Az apja inkább hasonlított Williamre, nem volt túl magas, de alacsonynak se mondtam volna, barna szemek, szőkésbarna haj. Ez a kép pár éve készülhetett, mert William fiatalabb volt jóval. A hátam mögött félisten betartva ígéretét gyors volt és tényleg csak egy perc, idő közben mögém termett amit én észre se vettem miközben a szememmel a képeket vizslattam. Átkarolta derekam és magához húzott. Mélyen átvizsgáltam arca minden vonását majd a képre pislantottam.
- Ne sértődj meg, de egy cseppet se hasonlítasz anyukádra. –a kis mosoly helyett inkább egy komoly arc jelent meg, mintha valami szomorú dolgot mondtam volna. Nem értettem, de gyorsan témát váltott.
- Gyere, megmutatom a szobámat is. - a nyugodtság egy pillanat alatt eltűnt. A szobájába? Nekem itt tökéletes. Nem tudtam mi tévő legyek vagy hogy mit mondjak, leblokkoltam. Arra eszméltem hogy már felértünk a lépcsőn és egy ajtót kinyitva megdöbbentem, az elegancia és pasztell színek eltűntek, helyette a klasszikus rock plakátok lógtak a falon Beatles, Nirvana, Rolling Stone stb… Nem is tudom, selyem ágyi ruhára számítottam pirosra! Vagy legalábbis feketére. A szoba teljesen olyan volt mint egy átlagos tini fiú szobája… bár valószínűleg azoknak nincs ennyi modern gépe na de mindegy. Pár pillanatig szemlélhettem csak a szobát mert elkapta a derekam, magához rántott és finoman megcsókolt. Majd elengedett és bekapcsolta a notebookját (? ), azt hiszem ez volt az este legfurcsább pillanata.
- Ne haragudj csak írok egy üzenetet az unokanővéremnek.
- Semmi baj addig kiugrok a mosdóba.
- Várj, használd az enyémet. – saját fürdőszobája volt, hát persze.
Na igen a fürdőszoba már visszanyerte a ház eleganciáját, nem volt nagy, de azért a vízsugaras kád elengedhetetlen volt. Megigazgattam a hajam, sminkem és mentem is vissza. Kapcsolt a notebookon zenét. Bon Jovi-Always.
-A pezsgőt lent felejtettem, kérem kisasszony bocsájtson meg egy pillanatra. – Ezzel kirohant a szobából egyenesen a földszintre. A facebook profilját bekapcsolva hagyta és megláttam hogy üzenetet kapott, biztosan az unokanővére írt vissza, meglepetésemre az egyik haverja/osztálytársa írt neki. Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. Amint rákattintottam hogy megnézzem meg is bántam és szörnyű bűntudatom támadt. Amilyen gyorsan megnyitottam olyan gyorsan el is tűnt a bűntudatom.
2015. január 6., kedd
5. Vágy
Finoman hátradobta a hajam, megcsókolta a nyakam. Éreztem hogy a szívverésem az egekbe szökik. Puha ujjaival végig simította a nyakam, karom, derekam… Az idő megállás nélkül rohant a végtelennek tűnő éjszakába, amely korán se volt olyan végtelen. A forró öleléseknek, gyengéd csókoknak a pincérnő vetett véget akaratlanul. Ránk nyitott. William (a fiú) cseppet se érezte magát zavarban, szerintem őt semmi se tudná zavarba hozni… engem sokkalta inkább, bár az alkoholtól most én se éreztem magam zavarban. A pincérnő elmosolyodott mi meg kikászálódtunk a raktárból a bulizó tömeghez amely idő közben megritkult. William a menő, puccos órájára pillantott már négy óra elmúlt. Te szent ég vagy órákig csókolgatott. Legvadabb álmomban se képzeltem hogy ennyi ahhwww…
-Elmegyünk valahová?
Szívesen mondtam volna neki nemet. Bele se akartam gondolni hogy éppen mi járhat a fejében. Inkább nem. Én még nem akartam, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni a smaragdként felcsillanó szemeinek… meg persze a mámorító illatának ami úgy vonzott mint méhet a méz. Próbáltam teljesen laza maradni.
- Tőlem. – ezen elmosolyodott, szerintem megérezte hogy csak adom a lazát és egy ideg vagyok. – Csak előtte elköszönök a bárátnőimtől. Keresni kezdtem a megmaradt tömegben Tifanyt, Carent, Carment, de semmi, sehol se találtam őket.
- Hey, a barátnőid elmentek, mert sehol se találtak, azt mondták hogy ha meglátlak adjam oda ezeket, a pincernő a bárpult alól elővarázsolta a kabátom és a táskám. Mindenről elfelejtkezve magamra kaptam kabátom.
- Egy pillanat.- William hátrarohant egy helyiségbe ment be.
Elegánsan, uriemberessen odanyújtotta karját és úgy hagytuk el a bárt. Kiléptünk az ajtón és megcsapott a hideg levegő. Látta rajtam hogy fázok ezért szorosan egymás mellet mentünk. Közben persze végig fogta a kezem. Életemben nem voltam még ennyire boldog azt hiszem. Jól tudtam hogy nem szeret, vagy nem szerelem, de ha majd megismer… Vonzónak talált…nagyon is, ez pedig olyan boldogsággal töltött el.
-Nyugi, nem lakok messze.
Te szent ég ez hazavisz. Na ettől teljesen megrémültem. Nem álltam késszen még arra… vagyis naiv próbáltam lenni és arra gondoltam hogy talán iszunk valamit, eszünk csokit, smárolunk… a végsőkig nem akartam elmenni… legalábbis ma, most tutira nem. Józanon, ha nem ittam volna… annyit, vagy egyáltalán nem… elbúcsúztam volna tőle és fogalmam sem volt hogy hova mentem volna, de nem hozzá, bár elvégre is, nem történhet semmi amit én ne akarnék. Nem volt két méteres, izmos sportoló. Csak egy fiú a St. Martin gimnáziumból… a fiú a St. Martin gimnáziumból. Maximum tíz percig sétáltunk a kellemetlen januári hidegben, halálra fagytam volna ha nem melegít, mert ahogy hozzám ért testem melegség árasztotta el. Hiszen nem is ismerem, mégis hogy erezhetem ezt? Ez a szerelem vagy simán csak vonzalom? Valószínűleg az utóbbi… Egy parkon mentünk keresztül, de közel se érdekelt a park miközben a kezemet fogta.
2015. január 5., hétfő
4. A bezártság is lehet kellemes
Miután végeztünk összeszedtem magam és telefonom kerestem hogy megnézzem hány óra lehet, de nem találtam, jaj ne! Mikor kiértünk úgy tűnt hogy ránk várt.
- Szia, bocsánatot szeretnék kérni hogy rád döntöttem a bort, kérlek ne haragudj! Ha szeretnéd átöltözhetsz, csomó ruha van a raktárhelységben- aztán még csomó dolgot mondott amit nem értettem/hallottam és értetlenül pislogtam rá- Tudod mit? Gyere velem. – Tifany felé fordultam aki már eltűnt mellőlem. Finoman megfogta kezem és elkezdett vezetni. Bementünk egy raktárhelységbe.
- Egyáltalán szabad itt lennünk?- kissé aggódva néztem rá.
- Ne aggódj. - a zene már nem volt annyira hangos és most vettem észre a mély és férfis hangát ami egyébként kellemesen csengett a fülemben. Nem voltam képes felfogni hogy megfogta a kezem és a pillangók őrült módjára vergődtek a gyomromban. A raktár kissé félelmetes volt és sötét is. Úgy tűnt ismeri a terepet.
- Szóval?
- Igen?
- Honnan ismered ilyen jól a terepet?
- Ez a második otthonom. – kérdőn néztem rá – Az apámé a hely.
- Wow. – ledöbbentem. Ő ezen kissé elmosolyodott.
- Itt van pár ruha. - előhúzott egy dobozt teli ruhával- tudom hogy milyen lehet hogy más valaki ruhája van rajtad meg minden, de vizesbe mégse lehetsz, vagy várj inkább mégse, egy pillanat és itt vagyok .- kirohant a szobából és pár perc múlva visszatért kezében egy csipke ruhával. – Inkább ezt vedd fel.
- Tényleg nem szükséges. – szavamba vágott.
- Ragaszkodok hozzá. – a ruha után nyúltam és ő azonnal mint egy uriember megfordult.
- Köszönöm , ez nagyon szép. – ügyetlenkedve de végül sikerült kicserélnem a ruhát, méreg drága ruha volt, eletemben nem jutott eszembe hogy egyszer ilyen drága ruhát viseljek ilyen körülmények között. Csupán a cipzárral gyűlt meg a bajom. – Tudnál segíteni?
- Persze!- finomam összefogta a ruhát és felhúzta a cipzárt.
- Köszi! – elmosolyodtam.
- Ugyan ez a legkevesebb, csodásan áll. – oké, ha eddig voltak kétségeim már az összes elszállt. Elmosolyodtam, mint az összes többi szaván és mélyen a szemébe néztem. Azt hiszem ez össze zavarta. – Jobb lesz ha visszamegyünk. - kissé elszomorított ez a dolog, de egyet értettem vele.
Némán követtem. – Ajaj- szaladt ki a száján miközben az ajtót rángatta ami meg se mozdult. – Azt hiszem bezártak minket. Ugye nincs fóbiád a bezártságtól? – kérdezte megrémülve.
- Nincs. – feleltem nyugodtan. –Na és neked?- elmosolyodott, elengedte a kilincsit és leült a földre egy doboz mellé.
- Nincs.
- Most akkor?
- Várunk! Majdcsak jön valaki. Tölthetjük jól az időt is. – felpattant és kutatni kezdett a dobozokban. –Mit szeretsz? Van itt minden. – felmutatott egy Jack Danielst.
- Tökéletes lesz.
- Pohár sajnos nincs. –kinyitotta az üveget és odaadta – Hölgyeké az elsőbbség.
- Kösz. – kaptam ki kezéből az üveget.
- Szóval kiskorú vagy… hogy is jutottal be?
- Elővételbe vetem jegyet.
- És nem is kértek tőled személyit?
- Helyesbítek, vetettem. Igazából egy haverom vette meg nekem.
- Jófej haver lehet.
- Az.
Az idő nagyon gyorsan elrepült. Rengeteg dologról beszéltünk és iszonyatosan megkedveltem. Felváltva ittuk a whiskeyt. És egyszer csak hangos visszaszámlálást hallottunk az ajtó túloldaláról. 10,9,8…3,2,1 és 0:00 Boldog Újévet! Ami ez után történt az volt életem legszebb pillanata minden bizonnyal. Megcsókolt. Wow.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)