8. Az "édes" álmon túl

Riadtan ébredtem fel. Oké a tudatom csúnya játékot játszik velem, de azzal álmodni ami már megtörtént? Szemétség! Még ha valami kellemes dolgot éltem volna át újra… Apu még aludt gondoltam összedobok reggelire valamit. Tojásrántottát készítettem és mire apu felébredt már kész is lett. Komoly arccal fogadott, persze még meg sem említettem a telefonom és a pénztárcám. - Blair, beszélnünk kell. - némán ültem le elé. – felmondtam. - Mi? Miért?- na erre igazán nem számítottam. - Kaptam egy jobb munkaajánlatot. - Ez remek, gratulálok!- megkönnyebbülve álltam fel és gondoltam ez minden. Egy picit még várni akartam a pénztárcás történettel, kicsit rosszul is éreztem magam miatta. Meglepetésemre volt még más is. - Úgy döntöttem eladom a házat! - Tessék? - Elköltözünk! - Hova? - A városba. - De hogy? Mikor? Miért? Én szeretem ezt a tájat, a közeget és itt vannak a barátaim is…- szavamba vágott. - Ugyan pár mérföld csupán. Barátok komolyan? – gúnyos vigyor jelent meg az arcán. – Most arra a csajra gondolsz aki állandóan cserben hagy vagy arra aki a kifogásra is kifogást tud építeni? – na jó apunak igaza volt, nem voltak nagyon barátaim itt. Talán azért mert túl régóta ismertem már őket hogy tudjam egy barát nem ilyen. Régen zavart, de mivel az új sulimban sok jó barátom lett már végkép nem érdekeltek az itteni korombeli barátnak hitt emberkék. Erről nem szerettem beszélni ezért kérdésére egy grimasszal válaszoltam és más irányba próbáltam terelni a témát. - De miért ilyen hamar? Meg se beszéltük. - Jobb lesz hidd el, tegnap voltam szemügyre venni a lakást, barátságos környék és hónap végéig ki kell költöznünk. Ne aggód, imádni fogod!- láttam rajta hogy nagyon lelkes. Jó ideje nem láttam ilyen boldognak. - Várjál, te tegnap a városban voltál? Miért nem szóltál? Akár haza is hozhattál volna. - Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. – éreztem hogy most jön a szülői szemrehányás. –Egyébként miért nem veszed fel a telefont ha hívlak? - Oh hát igen, meglepetés! – kérdőn nézett rám. – Az a helyzet, hogy igazából a telefonom nem találom, se a pénztárcám. Várj! Ne borulj ki, tudom most mit gondolsz és megértem, de szóltam a bárban és ha valami akkor majd hívnak. –ez persze füllentés volt, de azt hiszem kissé megnyugtatta hogy tettem valamit. Az igazat megvallva kinek jut eszébe a mobilja miközben egy helyes pasi ölelgeti? - Blair!- láttam hogy nem hagyja annyiban a dolgot, ezért gyorsan a szavába vágtam. - Ne… csak most ne apu! - Rendben. – ilyenkor jó az árváknak hogy kijátszhatják a csak én vagyok neked kártyát amitől megenyhül a szülő. Gyorsan el akartam tűnni a konyhából, de apu utánam szólt. – Várj! Jobb lenne ha nekilátnál lassacskán csomagolni. Az olyan dolgokat amiket nem használsz minden nap elkezdhetnéd dobozolni. - Oké. – ez mind kettőnket meglepett. Nem hitte hogy vitatkozás nélkül bele egyezek a dologba és en sem, de most túl fáradt voltam a vitatkozáshoz is. Azt hittem szomorúbb leszek, hiszen ebben a házban nőttem fel. Mind ketten úgy gondoltuk hogy jobb lesz olyan házban ahol kevesebb a szomorú emlék. Szükségünk volt az újrakezdésre és a tiszta lapra. Már több mint tíz éve hogy anyám elment, apu mégse tudta túltenni magát ezen. Hiányzott neki azt hiszem. Idő közben voltak barátnői, de egyik se tartott hosszú ideig. A szobámba érve bekapcsoltam a notebookom és a facebookon elolvastam az üzeneteim. Caren, Tifany és Carmen is írt.