19. Kétségek

- Elit?
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
 - Biztos erről akarsz beszélni?
 - Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
-  Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for.  Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.