Zavartan lesütöttem szemem és a földet pásztáztam. Pár pillanatig gondolkodtam majd beültem a kocsiba. Elment mellettem, köszönés nélkül. Pedig jó barátok voltunk. Majdnem egy hónapja vesztünk össze. Nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez és mikor elmondtam neki mindent amit éreztem, vagyis még mindig érzek valamit, de ezt magamnak se merem bevallani, simán csak lezárta egy leszarommal. Ez szíven ütött. Éljen a jólneveltség. William becsukta az ajtót nekem. Pár pillantást még vetett Ianre, aki tovább sétált a késő délutáni napfényben. Beszállt mellém, a kormány mögé. Lazán elfordította a kulcsot az metál ezüst Audi Benzben. Az autó finoman felhörgött ő pedig felém fordult. Ő nagyon tapintatos és tudott olvasni bennem. Nem, nem akartam beszélni Ianről és ő ezt pontosan tudta. Nem kérdezett róla csak megjegyezte hogy csinos vagyok, lehajtotta a napellenzőt és rálépett a gázra. Mondtam már hogy mennyire jól nézett ki ebben a Januári fagyos késő délutánban? Enyhén göndör halványbarna fürtjein megcsillant a napfény. A szempilláin a napsugarak erőltetett fénye táncot járt és persze a zöld szemei. Igen, ő az én hercegem. Annyira elképzelhetetlennek tűnt hogy ott üljön mellettem, pedig ott ült. Ő vezetett én pedig csak figyeltem. A ruhája szokásos volt, vagyis ő mindig kissé elegánsan öltözik. Fekete szövetkabát volt rajta, barna gatya és kék ing. Tipikus William viselet. És a tipikus illata aminek nem tudtam ellenállni. Te szent ég ne bámuld már! A kelleténél kissé tovább időzött el rajta a tekintetem. Pontosan olyan volt mint máskor, pontosan annyira tetszett mint máskor, viszont most nem a távolból epekedve figyeltem hanem mellette ültem. Úgy tűnt hogy nem zavarta őt hogy nézem. Rezzenéstelen arccal az utat figyelte. Gondoltam megtöröm a csendet.
Akartam mondani valamit, de féltem hogy akkor megtörne a varázs. Végül csöndben mentünk, mentünk és mentünk. Nem kérdeztem hogy hová megyünk, vagy mit fognak szólni a szülei, akik egyébként így se kedvelnek (tolvaj kis szajhának tartanak). Nem tapasztaltam életemben olyan esetet hogy rákényszerítettek volna hogy szeressek valakit, vagy legalább vegyem el, de megértettem őt. Az út hosszabb volt mint terveztem, azt hiszem két óráig tartott. Mire odaértünk már ránk rontott az éjszaka. Szóval biztos hogy nem érek haza apu előtt. Remek. Fogalmam sincs hol lehettünk, de nem akartam rákérdezni. Így titokzatosabb.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire hozol. Fel kell hívnom aput.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája.
-Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia.
Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése