Az éjszakának hála zsibbadtan ébredtem. A jó hangulatomra az időjárás is rájátszott. Borús volt az ég és úgy tűnt hamarosan esni fog. Még téli szünet volt, ami jó mert későn kelhettem és nem kellett suliba mennem. Bár ha mentem volna, akkor most láthatnám halhatnám vagy bármi. Bekapcsoltam gépem, de nem jött üzenet, ahogy mobilomra se. A hangulat elégé depressziós volt. Az idő, én és persze egyedül voltam a hatalmas házba. Bekapcsoltam a rádiót és neki álltam a reggeli készítésnek. Tojásrántotta és narancs dzsúsz. Egyszerűen semmihez nem volt kedvem. Neki álltam olvasni, befejeztem, festeni akartam vagy rajzolni, de nem jött az ihlet. Gondoltam nézek valami filmet de miután vagy húsz percig vakon bámultam a tv és rádöbbentem hogy fogalmam sincs mi történt eddig. Egyszerűen kinyomtam. Az ablakhoz sétáltam és hosszú percekig bámultam ki az ablakon. A házunk mögött egy hatalmas rét volt amit körülölelt az erdő. Felöltöztem, felkaptam magamra a kabátom és a téli cuccaim. Elmentem hát sétálni. Az erdő lenyűgöző volt és eszembe jutott mikor először voltam itt. Vagyis úgy igazából voltam itt, mikor körbejártam az egész mezőt. Akkor is tél volt, akkor is Január és akkor is egyedül voltam és fáztam. Igaz hogy vastagon felöltöztem de fújt szél és eleredt az eső. Pont mint most. Valamiért ez a hely szörnyű depresszív hatással van rám. Bár az is lehet hogy csak akkor látogatok ide ha szomorú vagyok. Tavaly egy kicsit kibuktam és egyszerűen nem tudtam kiben bízzak, nem volt kinek a vállán sírni és hát nem akartam hazamenni. Ezért eljöttem ide, az erdőbe a mezőre és itt sírtam magam ki. Megnyugtat. Pontosan emlékszem mikor a mező közepéhez értem megálltam. Ekkor megállt a szél az eső és fülsüketítő csend borult rám. Voltak, vannak és lesznek rossz napok, ahogy jók is. Ez az élet. Minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Ahogy sétáltam a latyakos talajon és hallgattam ahogy kabátomra esnek az esőcseppek belegondoltam abba hogy akkor mennyire rossz volt és hogy most mennyire jó. Mert most vannak barátaim, igaz barátaim, hat is. Tifany, Carmen, Caren, Chelsea, Vanessa és Naomi. Ők tényleg igaziak. Írtak ma is nekem, én pedig nem válaszoltam csak sajnáltattam magam William miatt. Hogy el-e akartam menni a mező közepére? IGEN. Féltem-e attól hogy ha elmegyek oda és nem történik semmi akkor az egész csak véletlennek nyilvánítom és elveszíti a hely a misztikusságát a szememben? IGEN. Végül is mivel kezdett intenzívebben esni visszafordultam és hazajöttem. Apu előtt pár perccel értem haza. Megkérdezte hogy telt a tegnap és ma. Lezártam egy egész nap olvastam és filmeztemmel a vizes hajam meg egy most zuhanyoztammal. Aztán mivel egész éjjel szinte nem aludt elment aludni. Én meg benyomtam a gépem hogy válaszoljak. William írt. Szám mosolyra húzódott mikor elolvastam hogy elromlott a telefonja és hogy megy újat venni és szeretné ha elmennék vele segíteni választani. A lányoknak visszaírtam egy majd este skypot és írtam Williamnek hogy örömmel elmegyek. Bekapcsolva hagytam a netet és konyhába mentem. Kirángattam a barna konyhabútorból a szakácskönyveket és nekiálltam főzni. Időközben ingáztam a konyha és a szobám között. William írt hogy értem jön, de én erősen tiltakoztam és azt mondtam elmegyek busszal vagy vonattal. Megbeszéltük hogy három körül találkozunk. Nagyon kevés időm volt. Ezért igyekeztem az ebédel amit sikeresen kész lett. Nos volt egy órám elkészülni, jól akartam kinézni. Először lezuhanyoztam fogat mostam majd sminkelni álltam neki. Natúr smink, semmi kihívó. Hajam kivasaltam és jött a ruha dilemma. Legalább háromszor átvettem a pólóm végül találtam olyat amelyben kevésbé tűnök laposnak. Oké, idő volt, mennem kellett hogy elérjem a vonatot. Írtam apunak egy cetlit hogy városba mentem. Minden nap megyek városba, nincs mitől féltenie. Vagyis van, de a sorsot úgyse mi írjuk elvégre is. Amint kiléptem az ajtón szembe találtam magam a metálfényű Audi benzel, meg persze Williamel.
- Szia, mondtam hogy vonattal elmegyek.
- Szia, igen tudom hercegnőm. –Mosolygott rám és a szemei…lehetséges hogy sokkalta szebbek mint emlékezetembe?
- Akkor?- Próbáltam dühöt imitálni. Hát színésznő se leszek.
- Hiányoztál. – Nyomott egy puszit a homlokomra.
- Te is nekem. – Öleltem át. Imádom megölelni és megőrjít az illata.
- Tudom. Láttam az smst.
- Túlzás volt?- Kínos mosolyra húztam a szám.
- Egyáltalán nem.
- Nem?
- Ahhoz képest amiket én csináltam régebben.
Kinyitotta az ajtót majd miután beszálltam becsukta. Miután beült elkezdtem faggatni.
- Szóval?
- Csináltam hülyeségeket is. Nagyon nagy hülyeségeket. Egyszer majdnem fel is jelentettek.
- Kíváncsi vagyok.
- Én meg arra a fiúra.
- Szóval kiskoromban odáig voltam egy lányért, hosszú szőke eperillatú haja volt.
- Hány éves voltál?
- Nyolc azt hiszem.
- És összejött?
- Nem. – Kuncogott édesen.
- És mi is volt a hülyeség?
- Az már később volt.
- Mit csináltál?
- Kiraktam szív alakba mécseseket és meggyújtottam.
- Ez romantikus.
- Nos ilyen például nem történt.
- Mi? Ez komoly?
- Sajnálom.
- Szóval akkor mit is tettél?
2015. március 16., hétfő
2015. március 7., szombat
19. Kétségek
- Elit?
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
- Biztos erről akarsz beszélni?
- Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
- Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for. Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
- Biztos erről akarsz beszélni?
- Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
- Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for. Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.
2015. március 3., kedd
18. Egy másik oldal
Nem akarom tudni hogy mi lett volna ha William nem lép közbe. A férfi felemelte a kezét, ütni készült. Az étterem kicsi volt ezért még az ütés előtt odaért William, elkapta a férfi kezét, megszorította majd erősen tartotta hogy a férfi véletlenül se tudjon ütni. Megfordult és dühösen méregette a fiút. Volt egy kisebb nem túl szép és nem túl kellemes vitájuk. Nem tudtam hogy mitévő legyek. Isabella a telefon után kapott. Azt hiszem a rendőröket hívta. Annyira féltem, nem akartam hogy baja essen Williamnek és segíteni szerettem volna a nőnek. Én is oda mentem, akkor jó ötletnek tűnt. Megkérdeztem hogy jól e van a nő aztán a férfi belém kötött szintén nem kedves szavakkal. William meg akart védeni de nem hagytam. Elvégre megtudom magam védeni. Simán beolvastam a férfinak. A férfi erősen megragadott. Na igen, ekkor jöttem rá hogy mégse tudom magam megvédeni. Aztán az események annyira gyorsan történtek. A férfi elengedett aztán behúzott egyet Williamnek. Williamnek felszakadt a szája és vérezni kezdett. Kezével a szájához kapott majd elnevette magát. Visszaütött. Erősebb volt mint a férfi aki az ütéstől hátraesett. A törött tányérok fülsüketítően nagyot reccsentek a kis étterembe. A barna faasztal darabokra törött. William a pólójánál fogva felhúzta a férfit majd fenyegetően azt mondta: „Meg ne próbálj még egyszer kezet emelni egy nőre! Féreg!” A férfi félájultan feküdt majd ekkor ért ki a szakács. Hangosan felkiáltott.
- Mégis mi folyik itt? William?
- Nagyon sajnálom Peter.
- Mi? És hogy?- nézett döbbenten a szakács és tekintetét kapkodta a részeg férfi, a zokogó nő, William, Isabella és köztem. Ekkor érkeztek meg a rendőrök.. A nő beszélt a rendőrökkel és elmondta hogy gyakran bántalmazza őt a férfi és hogy gyereket vár. William bemutatott Peternek. A nőt és a férfit is elvitték a rendőrök. Az előbbit valószínűleg haza az utóbbit az őrsre. William bement a férfimosdóba hogy lemossa a vért az arcáról én addig segítettem összesöpörni a törött tányérokat Isabellának. Közben mesélt nekem Williamről, hogy nagyon ritkán látja már és hogy úgy szereti mint a saját fiát. Aztán elmesélte hogy nagyon sokat vigyázott rá gyerekkorában. Nem értettem semmit. Isabella megköszönte a segítséget. William ki akarta fizetni a vacsorát és a károkat, de Isabella nem engedte. Végül az asztalon hagyta a jóval több pénzt mint amennyit elfogyasztottunk és mint amennyit ért a faasztal. Felvettük a kabátjainkat és megköszöntük a finom vacsorát. Isabella és Peter barátságosan ránk mosolygott majd jó éjszakát kívántak. Elköszöntünk majd William kitárta előttem az ajtót. Megcsapott a hideg levegő. Hát igen, idő közben teljesen besötétedett és a hőmérséklet is jó sokat esett. Telihold volt. A hatalmas hold megvilágított bennünket, na meg persze a lámpák fénye. Mindketten beszálltunk az autóba. William bekapcsolta a fűtést majd felém fordult. Megérintettem arcát majd a sebére néztem.
- Fáj?
- Nem. –elmosolyodott.
Nem tudtam megállni úgy éreztem muszáj megölelnem. Így hát megöleltem és finoman egy puszit nyomtam az arcára. Gyengéd csókot nyomtam a fülére majd bele suttogtam hogy köszönöm. Halványan biccentett. - Sajnálom.
- Mégis mit?- néztem rá kérdőn.
- Hogy látnod kellett ezt az oldalamat is.
- Megvédtél egy nőt.
- És közben bántottam valakit.
- Megérdemelte.
- Nem akartam hogy így alakuljon ez az este.
- Hidd el hogy jó volt, nekem tetszett. –mosolyogtam rá bíztatóan.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Az egész utat végig beszéltük. - Miért olyan különleges ez az étterem?
- Itt töltöttem a legjobb szülinapom.
- Hányadik volt?
- A tizedik.
- Mi történet? - Abban az évben váltak el a szüleim. És abban az évben halt meg a…- nem folytatta csak rám nézett. Nem is kellet folytatnia, mert tudtam a mondat végét.
- Ha nem szeretnél nem kell róla beszélned.
- Nem, nem. Semmi gond. - mosolygott bíztatóan. - A szüleim… ők nagyon sokat veszekedtek. Mindenen. Aztán a szülinapomra egy bulit terveztem. Csomó ember, akiket nem is ismertem. Aztán kultúráltan unatkoztam végig. A szüleim aznap is összevesztek. Anyu összepakolta a cuccainkat és elvitt. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam semmit. Órákig autókáztunk a semmibe. Mégis ez volt a legjobb szülinapom. Az utolsó…vele. A sok autókázástól megéheztünk. Ekkor megálltunk ebben az étteremben. Isabella anyum régi barátnője volt. Tíz éves korom óta ő nevelt. New Castlebe költözött és itt hagyta az éttermet. New Castlebe vállalt munkát apum cégénél, mint takarítónő. Esténként takarította az irodát. Roppant okos és figyelmes nő volt. Érezte hogy valami nem stimmelt apum egyik kollegájával, ezért rajta tartotta a szemét. Apum cégénél folyamatosan tűntek el kisebb nagyobb összegek. Isabella megszállotta lett az ügynek és megfogadta hogy leleplezi a férfit. Figyelte a hívásait, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit és bizonyítékokat gyűjtött. Ismerte apámat, ezért csak akkor lépett amikor elegendő bizonyítéka volt. Egy valamire viszont nem számított, –arca elkomorult. –arra hogy a férfi is figyeli őt. A férfi tudta mikor fogja a nő elmondani, ezért mindenképpen megakarta akadályozni. A férfi se számított pár dologra, az egyik a rendőrség a másik pedig én voltam. Isabella észrevette hogy a férfi autója parkol a lakása előtt, azért hívta a rendőrséget. Én viszont gyorsabb voltam mint a rendőrség. Nem tudtam arról hogy apum találkozni tervezett Isabellával, csak azt tudtam hogy nem lesz itthon, én unatkoztam és gondoltam átmegyek Isabellához. Pont időbe érkeztem. Mikor beléptem az ajtón megrémültem. A férfi Isabellát fenyegette és fújtogatta. A pasi egy elmebeteg volt. Segíteni akartam és próbáltam is, de tíz éves voltam túl kicsi, túl gyenge. Verni kezdtem, rángattam és a lábát rugdostam. A férfi elengedte Isabellát aki a földre zuhant. Felém fordult. A nézésében volt valami…kegyetlen. Nem tisztelt se nőt se gyereket. Abban a pillanatban tudtam hogy soha nem fogok ilyenné válni. A férfi csúnyán elbánt velem, kórházban tértem magamhoz. Az egész annyira zavaros. A történet vége hogy a férfi börtönbe kerül, Isabella visszament dolgozni az étterembe és hozzáment Peterhez, ami engem illet egy gyengébb agyrázkódással megúsztam. Önvédelem órákra jártam minden szombaton és azóta apám és én is megválogatjuk hogy kivel állunk szóba. Talán ezért vagyok ennyire…
- Nagyon sajnálom Peter.
- Mi? És hogy?- nézett döbbenten a szakács és tekintetét kapkodta a részeg férfi, a zokogó nő, William, Isabella és köztem. Ekkor érkeztek meg a rendőrök.. A nő beszélt a rendőrökkel és elmondta hogy gyakran bántalmazza őt a férfi és hogy gyereket vár. William bemutatott Peternek. A nőt és a férfit is elvitték a rendőrök. Az előbbit valószínűleg haza az utóbbit az őrsre. William bement a férfimosdóba hogy lemossa a vért az arcáról én addig segítettem összesöpörni a törött tányérokat Isabellának. Közben mesélt nekem Williamről, hogy nagyon ritkán látja már és hogy úgy szereti mint a saját fiát. Aztán elmesélte hogy nagyon sokat vigyázott rá gyerekkorában. Nem értettem semmit. Isabella megköszönte a segítséget. William ki akarta fizetni a vacsorát és a károkat, de Isabella nem engedte. Végül az asztalon hagyta a jóval több pénzt mint amennyit elfogyasztottunk és mint amennyit ért a faasztal. Felvettük a kabátjainkat és megköszöntük a finom vacsorát. Isabella és Peter barátságosan ránk mosolygott majd jó éjszakát kívántak. Elköszöntünk majd William kitárta előttem az ajtót. Megcsapott a hideg levegő. Hát igen, idő közben teljesen besötétedett és a hőmérséklet is jó sokat esett. Telihold volt. A hatalmas hold megvilágított bennünket, na meg persze a lámpák fénye. Mindketten beszálltunk az autóba. William bekapcsolta a fűtést majd felém fordult. Megérintettem arcát majd a sebére néztem.
- Fáj?
- Nem. –elmosolyodott.
Nem tudtam megállni úgy éreztem muszáj megölelnem. Így hát megöleltem és finoman egy puszit nyomtam az arcára. Gyengéd csókot nyomtam a fülére majd bele suttogtam hogy köszönöm. Halványan biccentett. - Sajnálom.
- Mégis mit?- néztem rá kérdőn.
- Hogy látnod kellett ezt az oldalamat is.
- Megvédtél egy nőt.
- És közben bántottam valakit.
- Megérdemelte.
- Nem akartam hogy így alakuljon ez az este.
- Hidd el hogy jó volt, nekem tetszett. –mosolyogtam rá bíztatóan.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Az egész utat végig beszéltük. - Miért olyan különleges ez az étterem?
- Itt töltöttem a legjobb szülinapom.
- Hányadik volt?
- A tizedik.
- Mi történet? - Abban az évben váltak el a szüleim. És abban az évben halt meg a…- nem folytatta csak rám nézett. Nem is kellet folytatnia, mert tudtam a mondat végét.
- Ha nem szeretnél nem kell róla beszélned.
- Nem, nem. Semmi gond. - mosolygott bíztatóan. - A szüleim… ők nagyon sokat veszekedtek. Mindenen. Aztán a szülinapomra egy bulit terveztem. Csomó ember, akiket nem is ismertem. Aztán kultúráltan unatkoztam végig. A szüleim aznap is összevesztek. Anyu összepakolta a cuccainkat és elvitt. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam semmit. Órákig autókáztunk a semmibe. Mégis ez volt a legjobb szülinapom. Az utolsó…vele. A sok autókázástól megéheztünk. Ekkor megálltunk ebben az étteremben. Isabella anyum régi barátnője volt. Tíz éves korom óta ő nevelt. New Castlebe költözött és itt hagyta az éttermet. New Castlebe vállalt munkát apum cégénél, mint takarítónő. Esténként takarította az irodát. Roppant okos és figyelmes nő volt. Érezte hogy valami nem stimmelt apum egyik kollegájával, ezért rajta tartotta a szemét. Apum cégénél folyamatosan tűntek el kisebb nagyobb összegek. Isabella megszállotta lett az ügynek és megfogadta hogy leleplezi a férfit. Figyelte a hívásait, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit és bizonyítékokat gyűjtött. Ismerte apámat, ezért csak akkor lépett amikor elegendő bizonyítéka volt. Egy valamire viszont nem számított, –arca elkomorult. –arra hogy a férfi is figyeli őt. A férfi tudta mikor fogja a nő elmondani, ezért mindenképpen megakarta akadályozni. A férfi se számított pár dologra, az egyik a rendőrség a másik pedig én voltam. Isabella észrevette hogy a férfi autója parkol a lakása előtt, azért hívta a rendőrséget. Én viszont gyorsabb voltam mint a rendőrség. Nem tudtam arról hogy apum találkozni tervezett Isabellával, csak azt tudtam hogy nem lesz itthon, én unatkoztam és gondoltam átmegyek Isabellához. Pont időbe érkeztem. Mikor beléptem az ajtón megrémültem. A férfi Isabellát fenyegette és fújtogatta. A pasi egy elmebeteg volt. Segíteni akartam és próbáltam is, de tíz éves voltam túl kicsi, túl gyenge. Verni kezdtem, rángattam és a lábát rugdostam. A férfi elengedte Isabellát aki a földre zuhant. Felém fordult. A nézésében volt valami…kegyetlen. Nem tisztelt se nőt se gyereket. Abban a pillanatban tudtam hogy soha nem fogok ilyenné válni. A férfi csúnyán elbánt velem, kórházban tértem magamhoz. Az egész annyira zavaros. A történet vége hogy a férfi börtönbe kerül, Isabella visszament dolgozni az étterembe és hozzáment Peterhez, ami engem illet egy gyengébb agyrázkódással megúsztam. Önvédelem órákra jártam minden szombaton és azóta apám és én is megválogatjuk hogy kivel állunk szóba. Talán ezért vagyok ennyire…
2015. március 2., hétfő
17. Kezdődhet a balhé
Az ismerkedés után Isabella elment és a többi vendéggel foglalkozott. Rajtunk kívül még két asztalnál voltak. Egy idős házaspár és egy fiatalabb házaspár. A fiatalok mohón falták a vacsorájukat. Látszólag siettek. A nőnek hidrogén szőkére volt festve a haja és pimaszul rövid szoknya volt rajta. Talán nem voltak házasok, talán csak… üdvözlet az életben. Rohanó, zűrös, rossz volt az egész… úgy ahogy volt. Viszont az idős házaspár, na igen ők aztán tudtak élni. Öröm volt csak rájuk nézni. Szemmel láthatólag ők nem siettek, nem rohantak, csak élvezték minden falatát az ételnek és minden percét az estének. Kellemesen beszélgettek. Az idős hölgy időnként felnevetett és halk kacaja bejárta a terem minden zugát. A régi lemezlejátszóból régi, lassú romantikus számokat játszott. Megtippelni se tudom hogy mi lehetett. Nem igazán vagyok nagy zenerajongó. A régebbi nótákat meg abszolút nem ismerem.
Minden olyan volt mintha a múltban lennék, egy olyan múltban ahol még nem is léteztem. Egy olyan múltban voltam ami nem az enyém. Részese voltam valaminek, ami talán nem is volt. Ilyen és hasonló gondolatokon kattogott az agyam amikor a világ legédesebb tizennyolc évese ült velem szembe. Ő csak nézett és halványan mosolygott. Nem szólalt meg. Nem is kellett. Mi szavak nélkül is megértettük egymást. A fejemmel az idős házaspár felé biccentettem.
-Így képeled a életed? Ötven év múlva?
- Te nem?
- Nem tudom, nem igazán szoktam tervezgetni.
- Miért?
- Mert gyakran változnak a dolgok.
- Szóval élsz a mának típus vagy?
- Nem! Csak… ez bonyolult. Na és te?
- Hát, én mindent megtervezek a jövőt illetően.
- Mindent?
- Igen.
Mindketten felnevettünk. - Szóval ez azt jelenti hogy tervbe voltam?
- Ez azt jelenti hogy November 21.-én én is megláttam benned valamit. Tudod amikor a látószögembe léptél és ahogy elhaladtál mellettem a kockás inged meglibbent és a napon úgy fénylett a hajad és a …- mondtam gúnyosan és áradoztam míg röhögve közbe nem szólt.
- Jólvan fejezd be.
- Befejeztem.
És ekkor hozta meg Isabella a vacsoránk. Mosolyogva elénk tette és jó étvágyat kívánt. - Oké, ne mond hogy te nem szeretnéd ezt. - néztem az idős házaspár felé. Az egész vacsora alatt fogták egymás kezét.
- Nem is tudom… nem lenne rossz. Csak vannak dolgok amiket biztosan tudhatsz és így nem érhet csalódás. De a szerelem az örök bizonytalanság, ha nem hiszed el nem csalódhatsz.
- Szóval a csalódástól félsz.
- Lehet.
Villájára csavarta a tésztát majd bekapta. Látszott rajta hogy ő ennyivel lezárta a témát és én nem akartam erőltetni. Na most már tudom miért szereti William annyira ezt a helyet. A spagetti eszméletlenül finom volt. A fiatal pár úgy fest mégsem sietett. A férfi már megszámlálhatatlanabb mennyiségű alkoholt fogyasztotta. Szerettem volna inkább nem látni ahogy a nővel bánik. Az idős házaspár távozott elsőként. Aztán kezdetét vette a balhé. A nő karját erősen megragadta a férfi és ráncigálni kezdte. A nő ellenkezett. Félt a férfitól, megértem… A részeg férfi bűzlött az alkoholtól és nem túl kedves jelzőket vágott a nő fejéhez. Döbbenten néztem a jelenetet. A fülemben éreztem a szívverésem. Nagyon sajnáltam a nőt, de esélyem se lett volna megvédeni. Tehetetlennek éreztem magam. A férfi hatalmasat rántott az alacsony, vékony nőn aki a földre zuhant. A férfi hajánál fogva rángatta fel a zokogó nőt a földről.
- Te nem?
- Nem tudom, nem igazán szoktam tervezgetni.
- Miért?
- Mert gyakran változnak a dolgok.
- Szóval élsz a mának típus vagy?
- Nem! Csak… ez bonyolult. Na és te?
- Hát, én mindent megtervezek a jövőt illetően.
- Mindent?
- Igen.
Mindketten felnevettünk. - Szóval ez azt jelenti hogy tervbe voltam?
- Ez azt jelenti hogy November 21.-én én is megláttam benned valamit. Tudod amikor a látószögembe léptél és ahogy elhaladtál mellettem a kockás inged meglibbent és a napon úgy fénylett a hajad és a …- mondtam gúnyosan és áradoztam míg röhögve közbe nem szólt.
- Jólvan fejezd be.
- Befejeztem.
És ekkor hozta meg Isabella a vacsoránk. Mosolyogva elénk tette és jó étvágyat kívánt. - Oké, ne mond hogy te nem szeretnéd ezt. - néztem az idős házaspár felé. Az egész vacsora alatt fogták egymás kezét.
- Nem is tudom… nem lenne rossz. Csak vannak dolgok amiket biztosan tudhatsz és így nem érhet csalódás. De a szerelem az örök bizonytalanság, ha nem hiszed el nem csalódhatsz.
- Szóval a csalódástól félsz.
- Lehet.
Villájára csavarta a tésztát majd bekapta. Látszott rajta hogy ő ennyivel lezárta a témát és én nem akartam erőltetni. Na most már tudom miért szereti William annyira ezt a helyet. A spagetti eszméletlenül finom volt. A fiatal pár úgy fest mégsem sietett. A férfi már megszámlálhatatlanabb mennyiségű alkoholt fogyasztotta. Szerettem volna inkább nem látni ahogy a nővel bánik. Az idős házaspár távozott elsőként. Aztán kezdetét vette a balhé. A nő karját erősen megragadta a férfi és ráncigálni kezdte. A nő ellenkezett. Félt a férfitól, megértem… A részeg férfi bűzlött az alkoholtól és nem túl kedves jelzőket vágott a nő fejéhez. Döbbenten néztem a jelenetet. A fülemben éreztem a szívverésem. Nagyon sajnáltam a nőt, de esélyem se lett volna megvédeni. Tehetetlennek éreztem magam. A férfi hatalmasat rántott az alacsony, vékony nőn aki a földre zuhant. A férfi hajánál fogva rángatta fel a zokogó nőt a földről.
2015. február 28., szombat
16. Csak az igazat
- Szóval hol is vagyunk?
- Az titok.
- Nem árulsz el semmit?
- Ez a kedvenc éttermem. Ez elég?
- Szóval nagyjából két órát utaztunk hogy együnk?
- Te… csaj.
- Most mivan?
- Sose jó nekik semmi.
- Nem igaz, vagyis… néha.
Az étterem ajtaja előtt megálltunk. Nem volt elegáns. Egyszerű volt, ez volt az ami nagyon meglepett. Felém fordult és melyen a szemembe nézett. - Nem vagyok szent, követek el hibákat és bántok meg embereket. - mélyen a szemembe nézett majd folytatta. – Veled kapcsolatban nagyot hibáztam. Tudod az a történet hogy nem tudom ki vagy… kamu az egész. November 21.-én. Akkor igazán felfigyeltem rád. Amikor ott álltál és várakoztál a multimédia terem előtt. Ahogy ott álltál… és ahogy a szemembe néztél. Én láttam…
-Mit?
- Hogy megbántalak. – vett egy mély lélegzetet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom… mindent. De most menjünk be mielőtt megfagysz. Hát igazat megvallva tényleg hideg volt, nagyon hideg és úgy éreztem hosszú lesz az este. Az étterembe belépve megcsapott a levegő, ahogy sejtettem nem volt semmi puccos, előkelő hely. Az asztalokon piros kockás terítő volt és virág. Kicsit amolyan westend hangulata volt ennek, vicces és vidám. A bárpult mögött egy idős pincérnő állt. Barátságosan üdvözölt majd egy asztal asztalhoz vezetett minket. Levettem a kabátom. William kihúzta a székem majd miután ráültem gyengéden az asztalhoz tolt. 100% úriember, eddig. Szintén levette a kabátját és karján felhajtotta az ingje ujját. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
-Szóval? Akkor tiszta lappal kezdjük?
- Nem. Hibáztam te pedig megbocsájtottál.
- Ígérj meg valamit.
- Bármit. Illetve majdnem bármit.
- Mindig őszinte leszel és nem versz át.
- Ezt megígérhetem.
- És mi az amit nem?
- Őszinteséget akartál. A kérdés csak az hogy szeretnéd-e hallani még akkor is ha nem az lesz amire vágysz. – kissé megrémültem, de szerettem volna tudni hányadán állunk. Arca elkomorodott és egy izom megrándult a halántékán. - Alapjába véve nem hiszek a szerelemben. Az örökké együtt. Mindennél jobban szeretlekben. Pár hónap és elmegyek… egyetemre. Ezért nem is akartam eleinte. Valami volt ami megfogott benned, nem tagadom. De féltem hogy megbánthatlak. Aztán a téli szünet alatt sokat gondolkodtam és nem érdekel hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. Fél évünk van, együtt, ha azt kibírjuk akkor a távkapcsolat se lehet akadály. Úgy értem nem kell túlerőltetni a dolgokat. Ha működik akkor működni fog úgy is ha maximum a hétvégéket töltjük együtt. Ha nem akkor meg nem. Legalább fogok rágódni azon hogy mi lett volna ha. - Huh. Nem erre számítottam az igaz, de legalább most már tudom hogy őszinte vagy. Ekkor a pincérnő jött oda hozzánk hogy sikerült-e választanunk. Még bele se néztem az étlapba ezért gyorsan kinyitottam hogy az első kaja aminek a nevét elolvasom kimondom.
-Nekem spagetti lesz és kóla.
- Szintén. –szólalt meg végül.
- Szóval akkor két spagetti és két kóla. William annyira hiányoztál. Olyan rég voltál már itt. Remélem minden rendben van veletek.
- De illetlen vagyok. –pattant fel William. – Blair, bemutatom Isabellát az én régi, kedves ismerősöm. Isabella neked meg bemutatom Blairt, a barátnőm.
A nő szorosan átölelt és két puszit nyomott arcomra. Nem éreztem úgy mintha étterembe lennék, nem feszengtem tovább. Barátnő hmm… ezt még szoknom kell. Végül is tetszik az ötlet.
- Az titok.
- Nem árulsz el semmit?
- Ez a kedvenc éttermem. Ez elég?
- Szóval nagyjából két órát utaztunk hogy együnk?
- Te… csaj.
- Most mivan?
- Sose jó nekik semmi.
- Nem igaz, vagyis… néha.
Az étterem ajtaja előtt megálltunk. Nem volt elegáns. Egyszerű volt, ez volt az ami nagyon meglepett. Felém fordult és melyen a szemembe nézett. - Nem vagyok szent, követek el hibákat és bántok meg embereket. - mélyen a szemembe nézett majd folytatta. – Veled kapcsolatban nagyot hibáztam. Tudod az a történet hogy nem tudom ki vagy… kamu az egész. November 21.-én. Akkor igazán felfigyeltem rád. Amikor ott álltál és várakoztál a multimédia terem előtt. Ahogy ott álltál… és ahogy a szemembe néztél. Én láttam…
-Mit?
- Hogy megbántalak. – vett egy mély lélegzetet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom… mindent. De most menjünk be mielőtt megfagysz. Hát igazat megvallva tényleg hideg volt, nagyon hideg és úgy éreztem hosszú lesz az este. Az étterembe belépve megcsapott a levegő, ahogy sejtettem nem volt semmi puccos, előkelő hely. Az asztalokon piros kockás terítő volt és virág. Kicsit amolyan westend hangulata volt ennek, vicces és vidám. A bárpult mögött egy idős pincérnő állt. Barátságosan üdvözölt majd egy asztal asztalhoz vezetett minket. Levettem a kabátom. William kihúzta a székem majd miután ráültem gyengéden az asztalhoz tolt. 100% úriember, eddig. Szintén levette a kabátját és karján felhajtotta az ingje ujját. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
-Szóval? Akkor tiszta lappal kezdjük?
- Nem. Hibáztam te pedig megbocsájtottál.
- Ígérj meg valamit.
- Bármit. Illetve majdnem bármit.
- Mindig őszinte leszel és nem versz át.
- Ezt megígérhetem.
- És mi az amit nem?
- Őszinteséget akartál. A kérdés csak az hogy szeretnéd-e hallani még akkor is ha nem az lesz amire vágysz. – kissé megrémültem, de szerettem volna tudni hányadán állunk. Arca elkomorodott és egy izom megrándult a halántékán. - Alapjába véve nem hiszek a szerelemben. Az örökké együtt. Mindennél jobban szeretlekben. Pár hónap és elmegyek… egyetemre. Ezért nem is akartam eleinte. Valami volt ami megfogott benned, nem tagadom. De féltem hogy megbánthatlak. Aztán a téli szünet alatt sokat gondolkodtam és nem érdekel hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. Fél évünk van, együtt, ha azt kibírjuk akkor a távkapcsolat se lehet akadály. Úgy értem nem kell túlerőltetni a dolgokat. Ha működik akkor működni fog úgy is ha maximum a hétvégéket töltjük együtt. Ha nem akkor meg nem. Legalább fogok rágódni azon hogy mi lett volna ha. - Huh. Nem erre számítottam az igaz, de legalább most már tudom hogy őszinte vagy. Ekkor a pincérnő jött oda hozzánk hogy sikerült-e választanunk. Még bele se néztem az étlapba ezért gyorsan kinyitottam hogy az első kaja aminek a nevét elolvasom kimondom.
-Nekem spagetti lesz és kóla.
- Szintén. –szólalt meg végül.
- Szóval akkor két spagetti és két kóla. William annyira hiányoztál. Olyan rég voltál már itt. Remélem minden rendben van veletek.
- De illetlen vagyok. –pattant fel William. – Blair, bemutatom Isabellát az én régi, kedves ismerősöm. Isabella neked meg bemutatom Blairt, a barátnőm.
A nő szorosan átölelt és két puszit nyomott arcomra. Nem éreztem úgy mintha étterembe lennék, nem feszengtem tovább. Barátnő hmm… ezt még szoknom kell. Végül is tetszik az ötlet.
15. Somewhere only we know...
Zavartan lesütöttem szemem és a földet pásztáztam. Pár pillanatig gondolkodtam majd beültem a kocsiba. Elment mellettem, köszönés nélkül. Pedig jó barátok voltunk. Majdnem egy hónapja vesztünk össze. Nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez és mikor elmondtam neki mindent amit éreztem, vagyis még mindig érzek valamit, de ezt magamnak se merem bevallani, simán csak lezárta egy leszarommal. Ez szíven ütött. Éljen a jólneveltség. William becsukta az ajtót nekem. Pár pillantást még vetett Ianre, aki tovább sétált a késő délutáni napfényben. Beszállt mellém, a kormány mögé. Lazán elfordította a kulcsot az metál ezüst Audi Benzben. Az autó finoman felhörgött ő pedig felém fordult. Ő nagyon tapintatos és tudott olvasni bennem. Nem, nem akartam beszélni Ianről és ő ezt pontosan tudta. Nem kérdezett róla csak megjegyezte hogy csinos vagyok, lehajtotta a napellenzőt és rálépett a gázra. Mondtam már hogy mennyire jól nézett ki ebben a Januári fagyos késő délutánban? Enyhén göndör halványbarna fürtjein megcsillant a napfény. A szempilláin a napsugarak erőltetett fénye táncot járt és persze a zöld szemei. Igen, ő az én hercegem. Annyira elképzelhetetlennek tűnt hogy ott üljön mellettem, pedig ott ült. Ő vezetett én pedig csak figyeltem. A ruhája szokásos volt, vagyis ő mindig kissé elegánsan öltözik. Fekete szövetkabát volt rajta, barna gatya és kék ing. Tipikus William viselet. És a tipikus illata aminek nem tudtam ellenállni. Te szent ég ne bámuld már! A kelleténél kissé tovább időzött el rajta a tekintetem. Pontosan olyan volt mint máskor, pontosan annyira tetszett mint máskor, viszont most nem a távolból epekedve figyeltem hanem mellette ültem. Úgy tűnt hogy nem zavarta őt hogy nézem. Rezzenéstelen arccal az utat figyelte. Gondoltam megtöröm a csendet.
Akartam mondani valamit, de féltem hogy akkor megtörne a varázs. Végül csöndben mentünk, mentünk és mentünk. Nem kérdeztem hogy hová megyünk, vagy mit fognak szólni a szülei, akik egyébként így se kedvelnek (tolvaj kis szajhának tartanak). Nem tapasztaltam életemben olyan esetet hogy rákényszerítettek volna hogy szeressek valakit, vagy legalább vegyem el, de megértettem őt. Az út hosszabb volt mint terveztem, azt hiszem két óráig tartott. Mire odaértünk már ránk rontott az éjszaka. Szóval biztos hogy nem érek haza apu előtt. Remek. Fogalmam sincs hol lehettünk, de nem akartam rákérdezni. Így titokzatosabb.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire hozol. Fel kell hívnom aput.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája. -Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia. Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája. -Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia. Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.
2015. február 10., kedd
14. Fakó emlék
Hazaérve egy dühös szempárral találtam magam szemben. Apu. Megkaptam a tipikus szülői fejmosást. Mert nem hívtam vissza, nem válaszoltam az sms-re, és jó pár órával tovább maradtam mint amennyire terveztem. Szó nélkül tűrtem mindent aztán megdicsértem hogy milyen szépen rendet rakott. Ettől talán kicsit megenyhült. Aztán már csendben mentünk haza, nem szólt egyikünk se egy szót se. Az est fekete kabátját terítette a kis városra. Az este szó nélkül telt. Lefekvés előtt még mélyen belemerültem a karácsonyra kapott könyvembe. Reggel zsibbadtan ébredtem fel. Január én így szeretlek. A nyomasztó eső miatt amitől elkezdett olvadni a hó és mindent beterített a latyak. A napom unalmasan és hihetetlenül gyorsan eltelt. Fél hat körül megcsörrent a telefonom. Privát szám… úgy döntöttem nem veszem fel. Végül mégiscsak felvettem, de csak úgy nagyjából nyolcadszorra. Hmm kitartó, ez tetszik. De nem, nem és nem.
- Szép jó estét kisasszony!
- Szia.
- Kegyedért pontban hat órakor érkezem.
- Felejtsd el!
- Ugyan ne mondja már hogy ily késő este jobb elfoglaltsága van mint szerény személyem társaságában elfogyasztani egy vacsorát!
- Mondtam már, felejtsd el. Nem tudsz meggyőzni.
- Úgy véli?
- Igen.
- Pedig én nagyon kitartó tudok lenni.
- Próbálj meggyőzni.
- Ha a mai est folyamán sikerül mosolyt csalni szépséges arcára akkor belátja hogy nem vagyok gazember. Viszont ha rosszul érezné magát az idők végezetéig nem bolygatom nyugalmát.
- Legyen.
Szuper van pár percem összekészülődni. Először azon tanakodtam hogy sminkeli , öltözködni vagy a hajamnak álljak neki. Végül úgy döntöttem ha tetszem neki akkor smink nélkül, copfba fogott hajjal és farmerban is tetszek neki. Nem? Összefogtam a hajam és első ruhát ami kezembe akadt felrángattam magamra. Sötétkék farmer, szürke kötött póló, kardigán, kabát, bakancs. Pontban hatkor érkezett. Pontos. Még egy piros pont neki. Kiszállt az autóból és ajtót nyitott nekem. Igaz nem hintóval jött, fehér lovakkal, öltönyben rózsával mégis úgy éreztem magam mint Hamupipőke. Remélem azért a cipőm nem hagyom el, nem csak azért mert egy hete vettem hanem mert ha mezítláb kéne hazajönnöm egy szép magfázás lenne a vége. Na igen valamiről megfeledkeztem. Apu. Szerencsére dolgozik és remélhetőleg később ér haza mint én. Az ajtót rázárva repültem felé. A repülés alatt azt értem hogy megpróbáltam esés és vigyorgás nélkül az autóhoz érni. Sikerült, mind kettő, bár az utóbbi nehezebb volt. - Szia.
- Szia.
Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Ő és én. Mi. Pár pillanatig elképzelhetőnek tűnt. A késő délutáni naplementekor a nap sugara erőltetett búcsút intettek nekünk. Rózsaszín és narancssárga festékét az égre borította és tökéletessé varázsolta a pillanatot. A sárga napsugár beragyogta arcát. A pillanat tökéletessége hamar tönkrement, nem még nem ment le nap, csupán egy ismerős arc közeledett felém. Egy régi fakuló emlék, elfeledett fiú aki most nagyon is valóságosnak tűnt, titkolt gyermek szerelem. Minden volt ő nekem amit csak a fájdalommal lehet azonosítani. Évekig várni valakire? Simán, nekem ezzel sose volt probléma. Amióta az eszemet tudom azóta epedtem utána. Túl sok volt a könny, a fájdalom és persze az idő. 11 év… 11. Bármennyire is próbáltam Williamre figyelni, képtelen voltam. Túl rég láttam. Elég sokat változott. Még vonzóbb lett. Izmosabb, magasabb. Sötétbarna haja volt, szinte fekete és sötét barna szemei ami olyan őszintén mondták szemedbe az igazságot hogy sírógörcs határa kerülsz. Tökéletes ellentéte volt a smaragdszemű hercegnek. Mind kettőben más volt. A fiúnak akit egyébként Iannek hívnak. Az ő szemében harag volt és erő ő volt a tűz míg William, ő az volt akiről pontosan tudtam hogy képtelen lenne bántani. Ő 100%-ban úriember volt,vagyis majdnem 100, illetve ha leszámítjuk azt a részt hogy illuminált állapotban olcsó ribancnak nézett. Na igen. Ez az a rész amit nagyon remélek hogy tényleg megbánt. William figyelme is Ianra szegeződött. És a pillanat mikor a két fiú méregetve egymás szemébe néz amolyan nagyon nem vagy szimpatikus nézéssel. Ha nem tudnám biztosan hogy most látták egymást először azt mondanám hogy gyerekkori ellenségek. Lehetséges hogy valaki ennyire unszimpatikus legyen első pillantásra? William szemében megcsillant egy kis harag azt hiszem. A méregető pillantásuk után két szempár szegeződött rám.
- Szia.
- Kegyedért pontban hat órakor érkezem.
- Felejtsd el!
- Ugyan ne mondja már hogy ily késő este jobb elfoglaltsága van mint szerény személyem társaságában elfogyasztani egy vacsorát!
- Mondtam már, felejtsd el. Nem tudsz meggyőzni.
- Úgy véli?
- Igen.
- Pedig én nagyon kitartó tudok lenni.
- Próbálj meggyőzni.
- Ha a mai est folyamán sikerül mosolyt csalni szépséges arcára akkor belátja hogy nem vagyok gazember. Viszont ha rosszul érezné magát az idők végezetéig nem bolygatom nyugalmát.
- Legyen.
Szuper van pár percem összekészülődni. Először azon tanakodtam hogy sminkeli , öltözködni vagy a hajamnak álljak neki. Végül úgy döntöttem ha tetszem neki akkor smink nélkül, copfba fogott hajjal és farmerban is tetszek neki. Nem? Összefogtam a hajam és első ruhát ami kezembe akadt felrángattam magamra. Sötétkék farmer, szürke kötött póló, kardigán, kabát, bakancs. Pontban hatkor érkezett. Pontos. Még egy piros pont neki. Kiszállt az autóból és ajtót nyitott nekem. Igaz nem hintóval jött, fehér lovakkal, öltönyben rózsával mégis úgy éreztem magam mint Hamupipőke. Remélem azért a cipőm nem hagyom el, nem csak azért mert egy hete vettem hanem mert ha mezítláb kéne hazajönnöm egy szép magfázás lenne a vége. Na igen valamiről megfeledkeztem. Apu. Szerencsére dolgozik és remélhetőleg később ér haza mint én. Az ajtót rázárva repültem felé. A repülés alatt azt értem hogy megpróbáltam esés és vigyorgás nélkül az autóhoz érni. Sikerült, mind kettő, bár az utóbbi nehezebb volt. - Szia.
- Szia.
Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Ő és én. Mi. Pár pillanatig elképzelhetőnek tűnt. A késő délutáni naplementekor a nap sugara erőltetett búcsút intettek nekünk. Rózsaszín és narancssárga festékét az égre borította és tökéletessé varázsolta a pillanatot. A sárga napsugár beragyogta arcát. A pillanat tökéletessége hamar tönkrement, nem még nem ment le nap, csupán egy ismerős arc közeledett felém. Egy régi fakuló emlék, elfeledett fiú aki most nagyon is valóságosnak tűnt, titkolt gyermek szerelem. Minden volt ő nekem amit csak a fájdalommal lehet azonosítani. Évekig várni valakire? Simán, nekem ezzel sose volt probléma. Amióta az eszemet tudom azóta epedtem utána. Túl sok volt a könny, a fájdalom és persze az idő. 11 év… 11. Bármennyire is próbáltam Williamre figyelni, képtelen voltam. Túl rég láttam. Elég sokat változott. Még vonzóbb lett. Izmosabb, magasabb. Sötétbarna haja volt, szinte fekete és sötét barna szemei ami olyan őszintén mondták szemedbe az igazságot hogy sírógörcs határa kerülsz. Tökéletes ellentéte volt a smaragdszemű hercegnek. Mind kettőben más volt. A fiúnak akit egyébként Iannek hívnak. Az ő szemében harag volt és erő ő volt a tűz míg William, ő az volt akiről pontosan tudtam hogy képtelen lenne bántani. Ő 100%-ban úriember volt,vagyis majdnem 100, illetve ha leszámítjuk azt a részt hogy illuminált állapotban olcsó ribancnak nézett. Na igen. Ez az a rész amit nagyon remélek hogy tényleg megbánt. William figyelme is Ianra szegeződött. És a pillanat mikor a két fiú méregetve egymás szemébe néz amolyan nagyon nem vagy szimpatikus nézéssel. Ha nem tudnám biztosan hogy most látták egymást először azt mondanám hogy gyerekkori ellenségek. Lehetséges hogy valaki ennyire unszimpatikus legyen első pillantásra? William szemében megcsillant egy kis harag azt hiszem. A méregető pillantásuk után két szempár szegeződött rám.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)