20. Ködös emlékek

Az éjszakának hála zsibbadtan ébredtem. A jó hangulatomra az időjárás is rájátszott. Borús volt az ég és úgy tűnt hamarosan esni fog. Még téli szünet volt, ami jó mert későn kelhettem és nem kellett suliba mennem. Bár ha mentem volna, akkor most láthatnám halhatnám vagy bármi. Bekapcsoltam gépem, de nem jött üzenet, ahogy mobilomra se. A hangulat elégé depressziós volt. Az idő, én és persze egyedül voltam a hatalmas házba. Bekapcsoltam a rádiót és neki álltam a reggeli készítésnek. Tojásrántotta és narancs dzsúsz. Egyszerűen semmihez nem volt kedvem. Neki álltam olvasni, befejeztem, festeni akartam vagy rajzolni, de nem jött az ihlet. Gondoltam nézek valami filmet de miután vagy húsz percig vakon bámultam a tv és rádöbbentem hogy fogalmam sincs mi történt eddig. Egyszerűen kinyomtam. Az ablakhoz sétáltam és hosszú percekig bámultam ki az ablakon. A házunk mögött egy hatalmas rét volt amit körülölelt az erdő. Felöltöztem, felkaptam magamra a kabátom és a téli cuccaim. Elmentem hát sétálni. Az erdő lenyűgöző volt és eszembe jutott mikor először voltam itt. Vagyis úgy igazából voltam itt, mikor körbejártam az egész mezőt. Akkor is tél volt, akkor is Január és akkor is egyedül voltam és fáztam. Igaz hogy vastagon felöltöztem de fújt szél és eleredt az eső. Pont mint most. Valamiért ez a hely szörnyű depresszív hatással van rám. Bár az is lehet hogy csak akkor látogatok ide ha szomorú vagyok. Tavaly egy kicsit kibuktam és egyszerűen nem tudtam kiben bízzak, nem volt kinek a vállán sírni és hát nem akartam hazamenni. Ezért eljöttem ide, az erdőbe a mezőre és itt sírtam magam ki. Megnyugtat. Pontosan emlékszem mikor a mező közepéhez értem megálltam. Ekkor megállt a szél az eső és fülsüketítő csend borult rám. Voltak, vannak és lesznek rossz napok, ahogy jók is. Ez az élet. Minden jóban van valami rossz és minden rosszban van valami jó. Ahogy sétáltam a latyakos talajon és hallgattam ahogy kabátomra esnek az esőcseppek belegondoltam abba hogy akkor mennyire rossz volt és hogy most mennyire jó. Mert most vannak barátaim, igaz barátaim, hat is. Tifany, Carmen, Caren, Chelsea, Vanessa és Naomi. Ők tényleg igaziak. Írtak ma is nekem, én pedig nem válaszoltam csak sajnáltattam magam William miatt. Hogy el-e akartam menni a mező közepére? IGEN. Féltem-e attól hogy ha elmegyek oda és nem történik semmi akkor az egész csak véletlennek nyilvánítom és elveszíti a hely a misztikusságát a szememben? IGEN. Végül is mivel kezdett intenzívebben esni visszafordultam és hazajöttem. Apu előtt pár perccel értem haza. Megkérdezte hogy telt a tegnap és ma. Lezártam egy egész nap olvastam és filmeztemmel a vizes hajam meg egy most zuhanyoztammal. Aztán mivel egész éjjel szinte nem aludt elment aludni. Én meg benyomtam a gépem hogy válaszoljak. William írt. Szám mosolyra húzódott mikor elolvastam hogy elromlott a telefonja és hogy megy újat venni és szeretné ha elmennék vele segíteni választani. A lányoknak visszaírtam egy majd este skypot és írtam Williamnek hogy örömmel elmegyek. Bekapcsolva hagytam a netet és konyhába mentem. Kirángattam a barna konyhabútorból a szakácskönyveket és nekiálltam főzni. Időközben ingáztam a konyha és a szobám között. William írt hogy értem jön, de én erősen tiltakoztam és azt mondtam elmegyek busszal vagy vonattal. Megbeszéltük hogy három körül találkozunk. Nagyon kevés időm volt. Ezért igyekeztem az ebédel amit sikeresen kész lett. Nos volt egy órám elkészülni, jól akartam kinézni. Először lezuhanyoztam fogat mostam majd sminkelni álltam neki. Natúr smink, semmi kihívó. Hajam kivasaltam és jött a ruha dilemma. Legalább háromszor átvettem a pólóm végül találtam olyat amelyben kevésbé tűnök laposnak. Oké, idő volt, mennem kellett hogy elérjem a vonatot. Írtam apunak egy cetlit hogy városba mentem. Minden nap megyek városba, nincs mitől féltenie. Vagyis van, de a sorsot úgyse mi írjuk elvégre is. Amint kiléptem az ajtón szembe találtam magam a metálfényű Audi benzel, meg persze Williamel. - Szia, mondtam hogy vonattal elmegyek.
- Szia, igen tudom hercegnőm. –Mosolygott rám és a szemei…lehetséges hogy sokkalta szebbek mint emlékezetembe?
- Akkor?- Próbáltam dühöt imitálni. Hát színésznő se leszek.
- Hiányoztál. – Nyomott egy puszit a homlokomra.
- Te is nekem. – Öleltem át. Imádom megölelni és megőrjít az illata.
- Tudom. Láttam az smst.
- Túlzás volt?- Kínos mosolyra húztam a szám.
- Egyáltalán nem.
- Nem?
- Ahhoz képest amiket én csináltam régebben.
Kinyitotta az ajtót majd miután beszálltam becsukta. Miután beült elkezdtem faggatni. - Szóval?
- Csináltam hülyeségeket is. Nagyon nagy hülyeségeket. Egyszer majdnem fel is jelentettek.
- Kíváncsi vagyok.
- Én meg arra a fiúra.
- Szóval kiskoromban odáig voltam egy lányért, hosszú szőke eperillatú haja volt.
- Hány éves voltál?
- Nyolc azt hiszem.
- És összejött?
- Nem. – Kuncogott édesen.
- És mi is volt a hülyeség?
- Az már később volt.
- Mit csináltál?
- Kiraktam szív alakba mécseseket és meggyújtottam.
- Ez romantikus.
- Nos ilyen például nem történt.
- Mi? Ez komoly?
- Sajnálom.
- Szóval akkor mit is tettél?

19. Kétségek

- Elit?
- Igen. – elnevette magát. – Most te jössz, mesélj valamit.
- Az én életem rövid, átlagos és unalmas. Apu orvos, anyámat nem is ismertem, most költözünk New Castlebe, ovi homályos, alap suliban voltak jó percek és kevésbé jó percek, gimi tetszik. Ennyi.
- Huh, ez tényleg elég rövid. Anyud meghalt?- kérdezte elszomorodva.
- Számomra igen.
- Sajnálom.
- Hát én is. –mosolyogtam rá biztatóan.
- És a fiú?
- Milyen fiú?- kérdőn néztem rá mert tényleg nem tudtam kiről beszél.
- Magas, izmos, öntelt. –röhögte el magát kínosan.
 - Biztos erről akarsz beszélni?
 - Nem, de azért kíváncsi vagyok.
- Apud nem kedvel.
- Apum senkit se kedvel. –jegyezte meg gúnyosan mire mindkettőnkből kitört a nevetés. – Majd… megkedvel.
- Igen?
- Nem csak jó volt kimondani. Talán majd egyszer… elfogad. – nevetett a lesápadt arcomon.
- Ez nagyon biztató volt.
- Én kedvellek, ez a fontos.
- Aha, csak az a gond hogy egy szem fiát elraboltam a tökéletes vacsoráról és a tökéletes feleségjelöltjétől.
- Igazából- szavába vágtam. Nem hagytam hogy befejezze a mondatot.
- Tudom, nem szereted ha megmondják mit is csinálj. Akkor tehetetlenek érzed magad és bábunak.
- Ahh szóval nem felejtetted el hogy hol is kéne lennem és kivel. –mosolygott megnyugtatóan, de amint elfordította fejét arca elkomorult. Őszintén szólva fél év alatt nem láttam annyit mosolyogni mint ma.
-  Nem.
- Pszichológusnak készülsz?
- Még átgondolom.
Az idő most gyorsabban telt. Arra eszméltem fel hogy az utcánkba kanyarodik be. Órámra pillantottam. Fél tizenkettő. Érdekes egész este egyszer se pillantottam az órámra. Mivel elégé későre járt gyorsra sikeredett a búcsúzás. Mikor leállította a motort némán ültünk pár másodpercig. Igen, a kínos csönd. Nagyjából egyszerre döntöttünk úgy hogy „ megtörjük a csendet”. Mind ketten másra gondoltunk. Ő elkezdett beszélni. Azt hiszem olyasmit mondott hogy köszöni hogy elmentem vele, nagyon jól érezte magát én pedig idegesen tördeltem a kezem. Izgultam és izzadt a tenyerem. A hasamban mintha egy pillangósereg őrült zenére tombolt volna. Na jó egész este ezt éreztem de most sokkalta intenzívebben. Fejemben egy dallam járt a Nickelback- What are you waiting for.  Én nem vártam villámcsapásra, csak az estére. És este volt. Míg ő végig beszélt (nem érezte magát kínosan mert egy szót se szóltam, jól tudja kezelni a kínos helyzeteket) én cselekedtem. Mélyen a szemébe néztem majd a szájára aztán újra a szemébe. Végül lehunytam a szemem és megcsókoltam. Viszonozta. Én kezdeményeztem, ez baj? Oké, tudom hogy nem ez volt az első csókunk (bárcsak ez lett volna), de eddig ez volt a legjobb. Hosszú, édes csókok után el kellett válnunk. Kinyitotta az ajtót nekem majd kézen csókolt és nekidőlt az autónak. Kérdőn néztem rá.
- Most meg mit csinálsz?
- Megvárom míg bemész az ajtón. – elnevettem magam. – Jó éjt!
- Jó éjt!- rámosolyogtam, majd elhatároztam hogy nem nézek hátra csak besétálok az ajtón. Így is történt és nagyon nehéz volt megállni, de sikerült. Kicsit elvacakoltam a kulcsokkal, de végül is bejutottam a házba, nem estem el, nem néztem hátra csak bejöttem. Piros pont nekem. Az ablakhoz rohantam és lopva leskelődtem. Tényleg megvárta míg bejövök. Majd láttam hogy telefonál (gondolom apjával), idegesnek tűnt. Bűntudatom támadt és hiányzott. Írtam neki sms-t hogy máris hiányzik és hogy remélem minden oké. A telefon fölött ültem éjfélig, de nem írt. Mi van ha megrémült? Vagy szimplán csak nem érdekli? Minek kellet egyáltalán írnom? Látta már?
Biztos látta… Nem lehet visszatekerni az időt? OKÉ, gyerekes vagyok egy kicsit és az a csaj aki ül a telefonja fölött. Szánalmas vagyok? IGEN. Sebaj. Elmentem megzuhanyozni. Azt hittem az ellazít majd. Aha, elhittem. Hát nem lazított el és még mindig idegesen kattogtam. A telefon után kaptam és láttam hogy jött egy sms. Dobogó szívvel nyitottam meg, apu írt. Remek. Nagyjából két órát forgolódtam. Az este klassz volt, sms-re nem válaszolt. Hát lehetne rosszabb is. Egy részem, egy nagyon kicsi részem belé szeretett.

18. Egy másik oldal

Nem akarom tudni hogy mi lett volna ha William nem lép közbe. A férfi felemelte a kezét, ütni készült. Az étterem kicsi volt ezért még az ütés előtt odaért William, elkapta a férfi kezét, megszorította majd erősen tartotta hogy a férfi véletlenül se tudjon ütni. Megfordult és dühösen méregette a fiút. Volt egy kisebb nem túl szép és nem túl kellemes vitájuk. Nem tudtam hogy mitévő legyek. Isabella a telefon után kapott. Azt hiszem a rendőröket hívta. Annyira féltem, nem akartam hogy baja essen Williamnek és segíteni szerettem volna a nőnek. Én is oda mentem, akkor jó ötletnek tűnt. Megkérdeztem hogy jól e van a nő aztán a férfi belém kötött szintén nem kedves szavakkal. William meg akart védeni de nem hagytam. Elvégre megtudom magam védeni. Simán beolvastam a férfinak. A férfi erősen megragadott. Na igen, ekkor jöttem rá hogy mégse tudom magam megvédeni. Aztán az események annyira gyorsan történtek. A férfi elengedett aztán behúzott egyet Williamnek. Williamnek felszakadt a szája és vérezni kezdett. Kezével a szájához kapott majd elnevette magát. Visszaütött. Erősebb volt mint a férfi aki az ütéstől hátraesett. A törött tányérok fülsüketítően nagyot reccsentek a kis étterembe. A barna faasztal darabokra törött. William a pólójánál fogva felhúzta a férfit majd fenyegetően azt mondta: „Meg ne próbálj még egyszer kezet emelni egy nőre! Féreg!” A férfi félájultan feküdt majd ekkor ért ki a szakács. Hangosan felkiáltott. - Mégis mi folyik itt? William?
- Nagyon sajnálom Peter.
- Mi? És hogy?- nézett döbbenten a szakács és tekintetét kapkodta a részeg férfi, a zokogó nő, William, Isabella és köztem. Ekkor érkeztek meg a rendőrök.. A nő beszélt a rendőrökkel és elmondta hogy gyakran bántalmazza őt a férfi és hogy gyereket vár. William bemutatott Peternek. A nőt és a férfit is elvitték a rendőrök. Az előbbit valószínűleg haza az utóbbit az őrsre. William bement a férfimosdóba hogy lemossa a vért az arcáról én addig segítettem összesöpörni a törött tányérokat Isabellának. Közben mesélt nekem Williamről, hogy nagyon ritkán látja már és hogy úgy szereti mint a saját fiát. Aztán elmesélte hogy nagyon sokat vigyázott rá gyerekkorában. Nem értettem semmit. Isabella megköszönte a segítséget. William ki akarta fizetni a vacsorát és a károkat, de Isabella nem engedte. Végül az asztalon hagyta a jóval több pénzt mint amennyit elfogyasztottunk és mint amennyit ért a faasztal. Felvettük a kabátjainkat és megköszöntük a finom vacsorát. Isabella és Peter barátságosan ránk mosolygott majd jó éjszakát kívántak. Elköszöntünk majd William kitárta előttem az ajtót. Megcsapott a hideg levegő. Hát igen, idő közben teljesen besötétedett és a hőmérséklet is jó sokat esett. Telihold volt. A hatalmas hold megvilágított bennünket, na meg persze a lámpák fénye. Mindketten beszálltunk az autóba. William bekapcsolta a fűtést majd felém fordult. Megérintettem arcát majd a sebére néztem.
- Fáj?
- Nem. –elmosolyodott.
Nem tudtam megállni úgy éreztem muszáj megölelnem. Így hát megöleltem és finoman egy puszit nyomtam az arcára. Gyengéd csókot nyomtam a fülére majd bele suttogtam hogy köszönöm. Halványan biccentett. - Sajnálom.
- Mégis mit?- néztem rá kérdőn.
- Hogy látnod kellett ezt az oldalamat is.
- Megvédtél egy nőt.
- És közben bántottam valakit.
- Megérdemelte.
- Nem akartam hogy így alakuljon ez az este.
- Hidd el hogy jó volt, nekem tetszett. –mosolyogtam rá bíztatóan.
Az út nagyon gyorsan eltelt. Az egész utat végig beszéltük. - Miért olyan különleges ez az étterem?
- Itt töltöttem a legjobb szülinapom.
- Hányadik volt?
- A tizedik.
- Mi történet? - Abban az évben váltak el a szüleim. És abban az évben halt meg a…- nem folytatta csak rám nézett. Nem is kellet folytatnia, mert tudtam a mondat végét.
- Ha nem szeretnél nem kell róla beszélned.
- Nem, nem. Semmi gond. - mosolygott bíztatóan. - A szüleim… ők nagyon sokat veszekedtek. Mindenen. Aztán a szülinapomra egy bulit terveztem. Csomó ember, akiket nem is ismertem. Aztán kultúráltan unatkoztam végig. A szüleim aznap is összevesztek. Anyu összepakolta a cuccainkat és elvitt. Nem kérdeztem semmit, nem szóltam semmit. Órákig autókáztunk a semmibe. Mégis ez volt a legjobb szülinapom. Az utolsó…vele. A sok autókázástól megéheztünk. Ekkor megálltunk ebben az étteremben. Isabella anyum régi barátnője volt. Tíz éves korom óta ő nevelt. New Castlebe költözött és itt hagyta az éttermet. New Castlebe vállalt munkát apum cégénél, mint takarítónő. Esténként takarította az irodát. Roppant okos és figyelmes nő volt. Érezte hogy valami nem stimmelt apum egyik kollegájával, ezért rajta tartotta a szemét. Apum cégénél folyamatosan tűntek el kisebb nagyobb összegek. Isabella megszállotta lett az ügynek és megfogadta hogy leleplezi a férfit. Figyelte a hívásait, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit és bizonyítékokat gyűjtött. Ismerte apámat, ezért csak akkor lépett amikor elegendő bizonyítéka volt. Egy valamire viszont nem számított, –arca elkomorult. –arra hogy a férfi is figyeli őt. A férfi tudta mikor fogja a nő elmondani, ezért mindenképpen megakarta akadályozni. A férfi se számított pár dologra, az egyik a rendőrség a másik pedig én voltam. Isabella észrevette hogy a férfi autója parkol a lakása előtt, azért hívta a rendőrséget. Én viszont gyorsabb voltam mint a rendőrség. Nem tudtam arról hogy apum találkozni tervezett Isabellával, csak azt tudtam hogy nem lesz itthon, én unatkoztam és gondoltam átmegyek Isabellához. Pont időbe érkeztem. Mikor beléptem az ajtón megrémültem. A férfi Isabellát fenyegette és fújtogatta. A pasi egy elmebeteg volt. Segíteni akartam és próbáltam is, de tíz éves voltam túl kicsi, túl gyenge. Verni kezdtem, rángattam és a lábát rugdostam. A férfi elengedte Isabellát aki a földre zuhant. Felém fordult. A nézésében volt valami…kegyetlen. Nem tisztelt se nőt se gyereket. Abban a pillanatban tudtam hogy soha nem fogok ilyenné válni. A férfi csúnyán elbánt velem, kórházban tértem magamhoz. Az egész annyira zavaros. A történet vége hogy a férfi börtönbe kerül, Isabella visszament dolgozni az étterembe és hozzáment Peterhez, ami engem illet egy gyengébb agyrázkódással megúsztam. Önvédelem órákra jártam minden szombaton és azóta apám és én is megválogatjuk hogy kivel állunk szóba. Talán ezért vagyok ennyire…

17. Kezdődhet a balhé

Az ismerkedés után Isabella elment és a többi vendéggel foglalkozott. Rajtunk kívül még két asztalnál voltak. Egy idős házaspár és egy fiatalabb házaspár. A fiatalok mohón falták a vacsorájukat. Látszólag siettek. A nőnek hidrogén szőkére volt festve a haja és pimaszul rövid szoknya volt rajta. Talán nem voltak házasok, talán csak… üdvözlet az életben. Rohanó, zűrös, rossz volt az egész… úgy ahogy volt. Viszont az idős házaspár, na igen ők aztán tudtak élni. Öröm volt csak rájuk nézni. Szemmel láthatólag ők nem siettek, nem rohantak, csak élvezték minden falatát az ételnek és minden percét az estének. Kellemesen beszélgettek. Az idős hölgy időnként felnevetett és halk kacaja bejárta a terem minden zugát. A régi lemezlejátszóból régi, lassú romantikus számokat játszott. Megtippelni se tudom hogy mi lehetett. Nem igazán vagyok nagy zenerajongó. A régebbi nótákat meg abszolút nem ismerem. Minden olyan volt mintha a múltban lennék, egy olyan múltban ahol még nem is léteztem. Egy olyan múltban voltam ami nem az enyém. Részese voltam valaminek, ami talán nem is volt. Ilyen és hasonló gondolatokon kattogott az agyam amikor a világ legédesebb tizennyolc évese ült velem szembe. Ő csak nézett és halványan mosolygott. Nem szólalt meg. Nem is kellett. Mi szavak nélkül is megértettük egymást. A fejemmel az idős házaspár felé biccentettem. -Így képeled a életed? Ötven év múlva?
- Te nem?
- Nem tudom, nem igazán szoktam tervezgetni.
- Miért?
- Mert gyakran változnak a dolgok.
- Szóval élsz a mának típus vagy?
- Nem! Csak… ez bonyolult. Na és te?
- Hát, én mindent megtervezek a jövőt illetően.
- Mindent?
- Igen.
Mindketten felnevettünk. - Szóval ez azt jelenti hogy tervbe voltam?
- Ez azt jelenti hogy November 21.-én én is megláttam benned valamit. Tudod amikor a látószögembe léptél és ahogy elhaladtál mellettem a kockás inged meglibbent és a napon úgy fénylett a hajad és a …- mondtam gúnyosan és áradoztam míg röhögve közbe nem szólt.
- Jólvan fejezd be.
- Befejeztem.
És ekkor hozta meg Isabella a vacsoránk. Mosolyogva elénk tette és jó étvágyat kívánt. - Oké, ne mond hogy te nem szeretnéd ezt. - néztem az idős házaspár felé. Az egész vacsora alatt fogták egymás kezét.
- Nem is tudom… nem lenne rossz. Csak vannak dolgok amiket biztosan tudhatsz és így nem érhet csalódás. De a szerelem az örök bizonytalanság, ha nem hiszed el nem csalódhatsz.
- Szóval a csalódástól félsz.
- Lehet.
Villájára csavarta a tésztát majd bekapta. Látszott rajta hogy ő ennyivel lezárta a témát és én nem akartam erőltetni. Na most már tudom miért szereti William annyira ezt a helyet. A spagetti eszméletlenül finom volt. A fiatal pár úgy fest mégsem sietett. A férfi már megszámlálhatatlanabb mennyiségű alkoholt fogyasztotta. Szerettem volna inkább nem látni ahogy a nővel bánik. Az idős házaspár távozott elsőként. Aztán kezdetét vette a balhé. A nő karját erősen megragadta a férfi és ráncigálni kezdte. A nő ellenkezett. Félt a férfitól, megértem… A részeg férfi bűzlött az alkoholtól és nem túl kedves jelzőket vágott a nő fejéhez. Döbbenten néztem a jelenetet. A fülemben éreztem a szívverésem. Nagyon sajnáltam a nőt, de esélyem se lett volna megvédeni. Tehetetlennek éreztem magam. A férfi hatalmasat rántott az alacsony, vékony nőn aki a földre zuhant. A férfi hajánál fogva rángatta fel a zokogó nőt a földről.