16. Csak az igazat

- Szóval hol is vagyunk?
- Az titok.
- Nem árulsz el semmit?
- Ez a kedvenc éttermem. Ez elég?
- Szóval nagyjából két órát utaztunk hogy együnk?
- Te… csaj.
- Most mivan?
- Sose jó nekik semmi.
- Nem igaz, vagyis… néha.
Az étterem ajtaja előtt megálltunk. Nem volt elegáns. Egyszerű volt, ez volt az ami nagyon meglepett. Felém fordult és melyen a szemembe nézett. - Nem vagyok szent, követek el hibákat és bántok meg embereket. - mélyen a szemembe nézett majd folytatta. – Veled kapcsolatban nagyot hibáztam. Tudod az a történet hogy nem tudom ki vagy… kamu az egész. November 21.-én. Akkor igazán felfigyeltem rád. Amikor ott álltál és várakoztál a multimédia terem előtt. Ahogy ott álltál… és ahogy a szemembe néztél. Én láttam…
-Mit?
- Hogy megbántalak. – vett egy mély lélegzetet. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom… mindent. De most menjünk be mielőtt megfagysz. Hát igazat megvallva tényleg hideg volt, nagyon hideg és úgy éreztem hosszú lesz az este. Az étterembe belépve megcsapott a levegő, ahogy sejtettem nem volt semmi puccos, előkelő hely. Az asztalokon piros kockás terítő volt és virág. Kicsit amolyan westend hangulata volt ennek, vicces és vidám. A bárpult mögött egy idős pincérnő állt. Barátságosan üdvözölt majd egy asztal asztalhoz vezetett minket. Levettem a kabátom. William kihúzta a székem majd miután ráültem gyengéden az asztalhoz tolt. 100% úriember, eddig. Szintén levette a kabátját és karján felhajtotta az ingje ujját. Leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
-Szóval? Akkor tiszta lappal kezdjük?
- Nem. Hibáztam te pedig megbocsájtottál.
- Ígérj meg valamit.
- Bármit. Illetve majdnem bármit.
- Mindig őszinte leszel és nem versz át.
- Ezt megígérhetem.
- És mi az amit nem?
- Őszinteséget akartál. A kérdés csak az hogy szeretnéd-e hallani még akkor is ha nem az lesz amire vágysz. – kissé megrémültem, de szerettem volna tudni hányadán állunk. Arca elkomorodott és egy izom megrándult a halántékán. - Alapjába véve nem hiszek a szerelemben. Az örökké együtt. Mindennél jobban szeretlekben. Pár hónap és elmegyek… egyetemre. Ezért nem is akartam eleinte. Valami volt ami megfogott benned, nem tagadom. De féltem hogy megbánthatlak. Aztán a téli szünet alatt sokat gondolkodtam és nem érdekel hogy mások mit hisznek vagy gondolnak. Fél évünk van, együtt, ha azt kibírjuk akkor a távkapcsolat se lehet akadály. Úgy értem nem kell túlerőltetni a dolgokat. Ha működik akkor működni fog úgy is ha maximum a hétvégéket töltjük együtt. Ha nem akkor meg nem. Legalább fogok rágódni azon hogy mi lett volna ha. - Huh. Nem erre számítottam az igaz, de legalább most már tudom hogy őszinte vagy. Ekkor a pincérnő jött oda hozzánk hogy sikerült-e választanunk. Még bele se néztem az étlapba ezért gyorsan kinyitottam hogy az első kaja aminek a nevét elolvasom kimondom.
-Nekem spagetti lesz és kóla.
- Szintén. –szólalt meg végül.
- Szóval akkor két spagetti és két kóla. William annyira hiányoztál. Olyan rég voltál már itt. Remélem minden rendben van veletek.
- De illetlen vagyok. –pattant fel William. – Blair, bemutatom Isabellát az én régi, kedves ismerősöm. Isabella neked meg bemutatom Blairt, a barátnőm.
A nő szorosan átölelt és két puszit nyomott arcomra. Nem éreztem úgy mintha étterembe lennék, nem feszengtem tovább. Barátnő hmm… ezt még szoknom kell. Végül is tetszik az ötlet.

15. Somewhere only we know...

Zavartan lesütöttem szemem és a földet pásztáztam. Pár pillanatig gondolkodtam majd beültem a kocsiba. Elment mellettem, köszönés nélkül. Pedig jó barátok voltunk. Majdnem egy hónapja vesztünk össze. Nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez és mikor elmondtam neki mindent amit éreztem, vagyis még mindig érzek valamit, de ezt magamnak se merem bevallani, simán csak lezárta egy leszarommal. Ez szíven ütött. Éljen a jólneveltség. William becsukta az ajtót nekem. Pár pillantást még vetett Ianre, aki tovább sétált a késő délutáni napfényben. Beszállt mellém, a kormány mögé. Lazán elfordította a kulcsot az metál ezüst Audi Benzben. Az autó finoman felhörgött ő pedig felém fordult. Ő nagyon tapintatos és tudott olvasni bennem. Nem, nem akartam beszélni Ianről és ő ezt pontosan tudta. Nem kérdezett róla csak megjegyezte hogy csinos vagyok, lehajtotta a napellenzőt és rálépett a gázra. Mondtam már hogy mennyire jól nézett ki ebben a Januári fagyos késő délutánban? Enyhén göndör halványbarna fürtjein megcsillant a napfény. A szempilláin a napsugarak erőltetett fénye táncot járt és persze a zöld szemei. Igen, ő az én hercegem. Annyira elképzelhetetlennek tűnt hogy ott üljön mellettem, pedig ott ült. Ő vezetett én pedig csak figyeltem. A ruhája szokásos volt, vagyis ő mindig kissé elegánsan öltözik. Fekete szövetkabát volt rajta, barna gatya és kék ing. Tipikus William viselet. És a tipikus illata aminek nem tudtam ellenállni. Te szent ég ne bámuld már! A kelleténél kissé tovább időzött el rajta a tekintetem. Pontosan olyan volt mint máskor, pontosan annyira tetszett mint máskor, viszont most nem a távolból epekedve figyeltem hanem mellette ültem. Úgy tűnt hogy nem zavarta őt hogy nézem. Rezzenéstelen arccal az utat figyelte. Gondoltam megtöröm a csendet. Akartam mondani valamit, de féltem hogy akkor megtörne a varázs. Végül csöndben mentünk, mentünk és mentünk. Nem kérdeztem hogy hová megyünk, vagy mit fognak szólni a szülei, akik egyébként így se kedvelnek (tolvaj kis szajhának tartanak). Nem tapasztaltam életemben olyan esetet hogy rákényszerítettek volna hogy szeressek valakit, vagy legalább vegyem el, de megértettem őt. Az út hosszabb volt mint terveztem, azt hiszem két óráig tartott. Mire odaértünk már ránk rontott az éjszaka. Szóval biztos hogy nem érek haza apu előtt. Remek. Fogalmam sincs hol lehettünk, de nem akartam rákérdezni. Így titokzatosabb. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire hozol. Fel kell hívnom aput.
- Rendben.
Kiszálltam az autóból és megcsapott az éjszaka hűvös lehelete. Harmadik csörgésre vette fel a telefont apu kollegája. -Szia, Blair. Édesapád ma nem megy haza, sürgős eset. Tudod az a nyolc éves Katy pár perce rosszul lett és muszáj megműteni. Aztán találtak donort a… szóval apukádnak ma hosszú éjszakája és kemény napja lesz. A korházban marad éjszakára. Jó is hogy hívtál. Te szent ég most, karambol volt. Ne haragudj de muszáj mennem mert most hozták be a sérülteket. Szia. Hát nem volt esélyem beszélni, sőt megszólalni se de sebaj, mázlista vagyok. Nem kellett aggódnom apu miatt úgy hogy elkezdhettem élvezni az estét.
- Mikorra kell hazamenned?- lépett mellém William.
- Semmi korra.
- Szóval? Haza kell menned ma?- kérdezte kacéran.
- Igen!- dühösen feleltem.
- Jólvan na. Csak irónia.
- Nem volt vicces.
- Nem azért hoztalak ide. Tudod jól.
- Még nem nyerted vissza a bizalmamat.
- Tudom! – szája mosolyra húzódott és átkarolt.

14. Fakó emlék

Hazaérve egy dühös szempárral találtam magam szemben. Apu. Megkaptam a tipikus szülői fejmosást. Mert nem hívtam vissza, nem válaszoltam az sms-re, és jó pár órával tovább maradtam mint amennyire terveztem. Szó nélkül tűrtem mindent aztán megdicsértem hogy milyen szépen rendet rakott. Ettől talán kicsit megenyhült. Aztán már csendben mentünk haza, nem szólt egyikünk se egy szót se. Az est fekete kabátját terítette a kis városra. Az este szó nélkül telt. Lefekvés előtt még mélyen belemerültem a karácsonyra kapott könyvembe. Reggel zsibbadtan ébredtem fel. Január én így szeretlek. A nyomasztó eső miatt amitől elkezdett olvadni a hó és mindent beterített a latyak. A napom unalmasan és hihetetlenül gyorsan eltelt. Fél hat körül megcsörrent a telefonom. Privát szám… úgy döntöttem nem veszem fel. Végül mégiscsak felvettem, de csak úgy nagyjából nyolcadszorra. Hmm kitartó, ez tetszik. De nem, nem és nem. - Szép jó estét kisasszony!
- Szia.
- Kegyedért pontban hat órakor érkezem.
- Felejtsd el!
- Ugyan ne mondja már hogy ily késő este jobb elfoglaltsága van mint szerény személyem társaságában elfogyasztani egy vacsorát!
- Mondtam már, felejtsd el. Nem tudsz meggyőzni.
- Úgy véli?
- Igen.
- Pedig én nagyon kitartó tudok lenni.
- Próbálj meggyőzni.
- Ha a mai est folyamán sikerül mosolyt csalni szépséges arcára akkor belátja hogy nem vagyok gazember. Viszont ha rosszul érezné magát az idők végezetéig nem bolygatom nyugalmát.
- Legyen.
Szuper van pár percem összekészülődni. Először azon tanakodtam hogy sminkeli , öltözködni vagy a hajamnak álljak neki. Végül úgy döntöttem ha tetszem neki akkor smink nélkül, copfba fogott hajjal és farmerban is tetszek neki. Nem? Összefogtam a hajam és első ruhát ami kezembe akadt felrángattam magamra. Sötétkék farmer, szürke kötött póló, kardigán, kabát, bakancs. Pontban hatkor érkezett. Pontos. Még egy piros pont neki. Kiszállt az autóból és ajtót nyitott nekem. Igaz nem hintóval jött, fehér lovakkal, öltönyben rózsával mégis úgy éreztem magam mint Hamupipőke. Remélem azért a cipőm nem hagyom el, nem csak azért mert egy hete vettem hanem mert ha mezítláb kéne hazajönnöm egy szép magfázás lenne a vége. Na igen valamiről megfeledkeztem. Apu. Szerencsére dolgozik és remélhetőleg később ér haza mint én. Az ajtót rázárva repültem felé. A repülés alatt azt értem hogy megpróbáltam esés és vigyorgás nélkül az autóhoz érni. Sikerült, mind kettő, bár az utóbbi nehezebb volt. - Szia.
- Szia.
Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. Ő és én. Mi. Pár pillanatig elképzelhetőnek tűnt. A késő délutáni naplementekor a nap sugara erőltetett búcsút intettek nekünk. Rózsaszín és narancssárga festékét az égre borította és tökéletessé varázsolta a pillanatot. A sárga napsugár beragyogta arcát. A pillanat tökéletessége hamar tönkrement, nem még nem ment le nap, csupán egy ismerős arc közeledett felém. Egy régi fakuló emlék, elfeledett fiú aki most nagyon is valóságosnak tűnt, titkolt gyermek szerelem. Minden volt ő nekem amit csak a fájdalommal lehet azonosítani. Évekig várni valakire? Simán, nekem ezzel sose volt probléma. Amióta az eszemet tudom azóta epedtem utána. Túl sok volt a könny, a fájdalom és persze az idő. 11 év… 11. Bármennyire is próbáltam Williamre figyelni, képtelen voltam. Túl rég láttam. Elég sokat változott. Még vonzóbb lett. Izmosabb, magasabb. Sötétbarna haja volt, szinte fekete és sötét barna szemei ami olyan őszintén mondták szemedbe az igazságot hogy sírógörcs határa kerülsz. Tökéletes ellentéte volt a smaragdszemű hercegnek. Mind kettőben más volt. A fiúnak akit egyébként Iannek hívnak. Az ő szemében harag volt és erő ő volt a tűz míg William, ő az volt akiről pontosan tudtam hogy képtelen lenne bántani. Ő 100%-ban úriember volt,vagyis majdnem 100, illetve ha leszámítjuk azt a részt hogy illuminált állapotban olcsó ribancnak nézett. Na igen. Ez az a rész amit nagyon remélek hogy tényleg megbánt. William figyelme is Ianra szegeződött. És a pillanat mikor a két fiú méregetve egymás szemébe néz amolyan nagyon nem vagy szimpatikus nézéssel. Ha nem tudnám biztosan hogy most látták egymást először azt mondanám hogy gyerekkori ellenségek. Lehetséges hogy valaki ennyire unszimpatikus legyen első pillantásra? William szemében megcsillant egy kis harag azt hiszem. A méregető pillantásuk után két szempár szegeződött rám.