2. Kezdődhet a buli

Csodáltam a tájat hosszú perceken keresztül. Valamit elfelejtettem, még szép hogy elfelejtettem jegyet venni!Szerencsére havi utazási jegyem kisegített volna, ezért mikor megláttam a kalauzt kék munkaruhájában közeledni felém a kabátom belső zsebében kezdtem kutatni remélve, hogy pénztárcám megtalálom. Nehogy már valami jól süljön el, még a pénztárcám is elhagytam. Minden bizonnyal életem legrosszabb napjának nevezhetem ezt a napot. A kalauz dühös tekintettel lekísért a vonatról, mázlimra épp a lakhelyemnél. A hosszúnak ígérkező reggeli hűvös séta alatt olyan dolgokon kellet volna aggódnom, mint a pénztárcám vagy a telefonom, de semmi másra nem tudtam gondolni, mint a szemeire, a csodaszép, egykor még őszintének tűnő szemeknek inkább hazug hatást kellene kiváltania belőlem, korántsem vágyakozót. Mélyen a tüdőmbe szívtam a reggel fagyos levegőjét, és mire hazaértem fáradtan dőltem az ágyamba. A hideg házban magamra maradtam. Vastag, meleg pléddel takartam be magam, és átaludtam a napot. Sajnos álmomban is kísértett, de nyugtatott a tudat, hogy már csak jobb lesz. Az elkerülése szinte lehetetlennek tűnt, mivel egy iskolába jártunk, így valószínűleg gyakran összefutunk majd a folyosón, pont mint eddig. Apu megérkezésére ébredtem fel, nagyjából pár szót váltottunk az időjárásról meg az Újévről. Apukámmal nem igazán jövünk ki egymással, ezért a veszekedést elkerülően nem beszéltünk túl sokat, szinte olyanok voltunk, mint az idegenek, akik csupán egy házban laktak. Semmi közös nem volt bennünk. Ahányszor rám nézett éreztem tekintetében a fájdalmat, az űrt amit anyám hagyott. Nagyon hasonlítottam rá külsőre és belsőre egyaránt, bár ezt én nem tudhatom mivel alig ismertem, szinte nem is emlékszem rá, csupán a többiek történeteiből ismerem. A sok hasonlóság ellenére egy dologban biztos voltam; Én sosem lennék képes elhagyni a gyermekem. Azt hiszem, úgy négy éves lehettem mikor elment.  Néha azért hiányzik, vagyis nem ő, hanem egy anya aki tanácsot ad, vigasztal. Bár ezt soha nem vallottam be senkinek. Mivel a napot átaludtam az est további részét olvasással, rajzolással, filmnézéssel töltöttem. Filmnézés közben el is aludtam. Az édes álomnak indulóból gyorsan visszaemlékezés lett, újra átéltem a szilveszteri buli minden egyes percét. A szokásos apummal tévézünk és pogácsát eszünk helyett mindketten jobb közeget találtunk az Újév megünneplésére. Ő a haverjaival ünnepelt míg én barátnőimmel egy menő bárban töltöttem a Szilvesztert. Nem kellet sokat győzködnöm. Valamiért úgy éreztem mintha egy picit örült volna, hogy nem vele leszek. Hát ennyit az apai aggódásról. Bár normális esetbe biztos ő is aggódna. Az egyetlen ésszerű magyarázat hogy elcseréltek a kórházban. A ruhámon akadt ki csak egy kicsit, megkérdezte hogy miért nem veszek hozzá alsót, szerinte a mini ruha és a hosszabb póló ugyanaz. Véleményem szerint a ruha nem is volt annyira rövid. Szűk fekete pánt nélküli ruhában, kardigánban, szövetkabátban és hosszú szárú fekete csizmában hagytam el a házat. Nyolc körül érhettem New Castle-be. Barátnőmet is megvártam, akinek tíz perccel később futott be a vonata. Unottan ültem egy kényelmetlen padon.Az állomáson és utcán lévő fiúk/férfiak tekintetéből, megjegyzéseikből ítélve tényleg más ruhát kellet volna választanom. Most először éreztem azt amikor mindenki rám figyel, tagadhatatlanul jól festettem, vagyis jól festettünk mind. Út közben összefutottunk még két barátnőnkkel és így már teljes volt a csapat. Fél óra kissé kellemetlen sétálás után a fagyos hidegben megvitattuk, hogy miért is nem taxival jöttünk. Szétfagyva érkeztünk meg a bárba, ahova viszonylag korán érkeztünk. Ez cseppet sem zavart, legalább volt lehetőségünk válogatni az asztalok között. Végül egy kissé eldugottabb helyet választottunk.