1.Újév

- Mindenki hinni akar a jóban a szépben a csodákban. Azt mondják, a világ változott meg, szerintem meg az emberek, a körülmények és a látásmódok. Nézz tükörbe! Képes vagy tíz másodpercig magaddal szembenézni?! Rajta, gyerünk!- lassan a tükör felé fordult,és szomorúan a saját szemébe nézett. Alig öt másodpercig bírta elviselni saját magát, nem a külseje miatt, mivel igenis vonzó volt… nagyon vonzó, csak a lelke volt sötét. Mindennél jobban ismerte magát, és nem volt büszke magára. A szemében egy könnycseppet véltem felfedezni, de ez a tényen nem változtatott, nem mondanám hogy rossz ember, mivel a dolgok nem fehérek és feketék. Kevés szeretet kapott! Ezzel zártam le magamban a dolgokat, nem szeretném utálni vagy bármi mást, inkább csak elfelejteni. Könnyes szemmel felém fordult és remegő hanggal csak annyit tudott mondani:

- Annyira sajnálom...

- Én is!- sarkon fordultam lerohantam a hatalmas fehér lépcsőn, melyet vörös szőnyeg védett a sznob gazdagok hazugságaitól. Nem vártam meg hogy utánam jöjjön, inkább csak kirohantam a házból és becsaptam magam mögött a fehérre festett ajtót, mert már nem bírtam elviselni a hamis pillantásait. Szemem sarkából láttam hogy utánam rohan, nevem egyszer sem említette, gondolom azt se tudja hogy hívnak. Azt terveztem, hogy a vonatállomásig futok, de félúton már éreztem hogy alig kapok levegőt és szúrja az oldalam. Leültem egy jéghideg padra és sírva fakadtam. Valószínűleg senki se így képzeli el az Újév első napját, titkon azért még reméltem, hogy utánam fut egy csokor vörös rózsával bocsánatot kér, én a nyakába ugrok és elfelejtem az összes rossz tulajdonságát, mintha mi sem történt volna és mélyen a smaragd zöld szemébe nézek.Sajnos nem így történt, nem jött.Talán jobb is. Némán ültem a padon és bámultam a város zord parkját, a csupasz fák ágai fenyegetően figyeltek ahogy egymagam sírok az elhagyatott parkban. A táj teljesen lehangoló volt, vékony hóréteg húzódott a fagyos talajon. A lámpák aranyló fénye világította be a régi kővel kirakott kanyargós utat. Csupán a gyerekeknek épített hinták, csúszdák voltak szépek és újak, bár én a régi, korhadt fapadokban is megtaláltam a szépséget. A múlt koptatta padok melyekbe nevek, dátumok és szívek voltak vésve.  Kora reggel lehetett, még a nap se kelt fel, fogalmam sem volt hány óra lehetett, hirtelen a vastag, meleg kabátom zsebéhez kaptam a kezem, de nem találtam a telefonom, remek. Megtöröltem szemem, feltápászkodtam a padról és az állomás felé vettem az irányt. Nagyjából tíz perc múlva oda is értem, láttam hogy pár percem van a vonat indulásáig a peronra rohantam, megkerestem a vágányom és már csak két percem maradt a vonat indulásáig. Szörnyen festhettem, bár jelen pillanatban nem érdekelt. A vonat szinte teljesen kihalt volt, csupán két ember volt ott rajtam kívül, egy idős ember, aki újságot olvasott és egy igen bizarr alak, aki engem szemlélt. Sajnos a félelmem beigazolódott és pofátlanul leült a velem szemközti székre. Hirtelen megrémültem, ezért felpattantam és átültem egy másik helyre. Szerencsémre a férfi nem követett. Hazáig az ablakon bámultam ki és tanúja lehettem az új év első napjának a napfelkeltéjére.Csodás volt, ahogy a hófelhők mögül kikászálódott a Nap, és rózsaszín koszorúslány ruháját az égre borította.